Szabdtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen), Szentendre

Szabadtéri Néprajzi Múzeum (ismertebb nevén Skanzen) területén szeptember 20-án adtak át a nagyközönségnek egy újabb tájegység jellegzetes építészetét és kultúráját bemutató épületegyüttest. A Bakony és a Balaton-felvidék gyönyörű fekvéséről és kiváló borairól vált ismertté szerte a világban, ám azt kevesen tudják, hogy ez a terület Magyarország legnagyobb összefüggő kőépítkezési vidéke. A szőlőművelés és az erdők fáinak mértéktelen kitermelése miatt rendeletekben szabályozták, illetve tiltották a faépítkezést, követ bányászni viszont szinte minden település határában lehetett. A kő alkalmazása hatással volt az épületek szerkezetére, például a falazott oromfalak alkalmassá váltak a szelemengerenda alátámasztására, a lapos kövekből hamar megtanultak eleink boltozatot építeni. A szabadkéményes füstelvezetés kialakulását is a kőházak tették lehetővé, melyből a tornácok változatos átalakulása is következett.

Míg a hetvenes években a múzeum szakemberei az eredeti állapotok bemutatására törekedtek, addig mára az előbb felvázolt változások kiemelését tartják kívánatosnak. A most átadott tájegység épületei a 18. század közepe és a 19. század vége közötti időszakot elevenítik fel. Felépítésük módszerének kiválasztásában is megváltozott a muzeológusok felfogása, mivel a régebbi, egy az egybeni "áttelepítés" sokszor nem indokolt a helyben történő megőrzési lehetőségek bővülése miatt. Így hiteles másolatok készültek, melyeknek eredetijeit a Balaton-felvidéken megtalálhatjuk. A Skanzen új házai mégsem egyszerű másolatok csupán; a változtatásokat leginkább a tartóssági szempontok indokolják. Több részletmegoldás - a laikus látogatók szeme elől elrejtve - mai technológiák felhasználásával készült, ugyanakkor a jelenkori kivitelezők számos fogást és technikát vettek át a hajdani kőműves- és ácsmesterektől. Mivel a régi mesteremberek kihaltak, a minden részletre kiterjedő adatgyűjtés és dokumentáció lehetett csak a maiak segítségére. Az egyik építésvezető tömör megfogalmazása szerint "vázlatrajzokból építkeztünk".

A tájegységet bemutató házak építése befejeződött, már csak néhány kiegészítő építmény (présházak, cédulaház) kialakítása várat magára. Elkészült a vízimalom, a fűrészfogas beépítésű telkeken álló 3 lakóház a hozzájuk csatlakozó gazdasági szárnyakkal, egy katolikus templom, egy közkút és mosó, a tűzoltószertár, valamint a temető és a kálvária. A kiegészítő épületekhez vezető úton még egy lakóház kapott helyet.

A nyirádi vízimalom

A nyírádi vízimalom

Már a 18. század elején működött a Honi-malomnak nevezett vízimalom a Kígyós-patak mentén, Nyirád külterületén. Archív felmérések és egy hasonló, közeli malom szerkezete alapján rekonstruálták a mára teljesen elbontott építményt. A Skanzenban újjáépített malom, hasonlóan elődjéhez, két felülcsapott vízikerékkel dolgozhat egyszerre, s egyik kőjáratához szitaszekrény csatlakozik. A malomtér galériájából nyílik a molnárlakás - amely egy szabadkéményes konyhából és egy szobából áll -, illetve a külön bejáratú segédszoba.

Az egyik malomkerék támasztékainak, illetve magának amalomkeréknek a beillesztése

Az épületet csömöszölt beton sávalapokra helyezték, amiket a terepen és az épületen belüli jelentős szintkülönbségek miatt lépcsőzni kellett. Az alapok szélessége gyakorlatilag megegyezik a falvastagsággal. Az északi és keleti falnál - ugyancsak a nagy szintkülönbségek miatt - vasbeton támfal épült, aminek a megtámasztását a ház padlója, illetve a kerékház alatti vasbeton lemez adja. A támfal ezeken a szakaszokon a szigetelés tartófala is. A támfalak külső oldalán az alapozási síkig a zsaluzatban műanyag lemezt helyeztek el, ami mögött 20 cm vastag, geotextíliával burkolt kavicsszivárgó készült. A szivárgó aljára flexibilis műanyag alagcsövet fektettek az összegyűlt vizek kivezetésére. Az épület belső, mélyen fekvő részein, például a kerékházban is alagcsövezésre volt szükség.

A hagyományos kőfalazást a kivitelezőknek külön meg kellett tanulniuk	Készül a vízimalim tetőszerkezete

 

A vízimalom egyik jellemző metszete

A bontásból származó kőanyagot nem használták fel újra, a falazatok a vakolt, meszelt részeken az eredetihez hasonló kisméretű tört kőből készültek, melyeket csak ritkán faragtak meg. Ugyanakkor a sarkokhoz, nyílásokhoz alkalmas formájú köveket válogattak. Kötőanyagként javított mészhabarcsot használtak. A falakat két oldalról rakták, a szélekre helyezték a nagyobb köveket, az apróbbakat a sorok szintbe hozására és a középső mag kitöltésére használták. A nyílások fölött téglából rakott, kis emelkedésű boltívek készültek. A homlokzatokat durva murvás vakolattal fedték be, a lakóhelyiségeket simára vakolták és meszelték. Háromféle burkolatot használtak: a molnárlakásban téglát, a malomtérben deszkapadlót, a galéria alatt döngölt földpadlót. A magas falak és a konyhában kialakított csehsüveg boltozat megerősítésére vasbeton koszorút építettek be. Igyekeztek a kivitelezők az eredeti faanyagot minél nagyobb mennyiségben felhasználni, mely szándék főleg a szelemenes tetőszerkezet építésénél valósulhatott meg. A padlásfödém mestergerendája nem megfelelő teherbírású, ezért a padlást csak karbantartási munkálatok idején lehet használni. A kétszeres cserépfedés a teljes tető felületén bontott anyagból készült.

Az óbudavári templom

Balra az eredeti, óbudavári épület, jobbra a hiteles másolat

Óbudaváron 1836-ban épült Szent Márton tiszteletére a templom, melyet azóta kétszer is átalakítottak. A felújításokra jellemző nyomokat azonban nem kívánták kiemelni a szentendrei muzeológusok, hanem az eredeti, a Balaton-felvidékre oly jellemző templomot álmodtak a Skanzenbe. A részletes felmérések, fotódokumentációk készítése mellett alapos falukutatás is megelőzte az építkezést. Komoly tereprendezést kellett végrehajtani a múzeum területén (így is természetes vízfolyás útjában zajlott az építkezés), hogy a templom - a szokásoknak megfelelően - kiemelt helyen állhasson. Az épület alatt 50 cm vastag vasbeton lemez húzódik, a torony alatt két mély sávalapra fektetve. A vízfolyás szabad mozgását beépített szűrőréteg teszi lehetővé. A már bemutatott épületekhez hasonlóan a falazatok bogdányi kőből készültek, a teherviselésben fokozottan igénybevett szerkezeteket nagyméretű téglából falazták. A tető faszerkezeti anyaga faragott tölgy, a szaruzat és a tetőlécezés - az eredetitől eltérően - fűrészelt fenyő. A kialakuló oldalnyomások felvételére vonóvasakat használtak. A tetőhéjalás kettős, egyenes vágású cserépfedés. A torony falszerkezetébe vasbeton koszorút kellett beépíteni a toronysisak alatt és az oromfal felett. Az oromfal magasságában lévő osztópárkányig kőfal épült, ami fölé 4 darab tömör tégla pillért húztak. A toronysisak szerkezeti anyaga szintén tölgy.

A belső térben három ellipszis alakú boltív között két csehsüveg boltozat feszül, a szentély felett pedig félgömbkupola magasodik. Csak a teljes hajó térlefedő kifalazása, és a boltozatok agyag leterhelése után bontották ki a zsaluzatot. A karzat öt boltozati hevederre támasztott három csehsüveg boltozat, melyből egyet átmetsz a karzatra vezető lépcső. A karzat szerkezeti boltíveit sóskúti homokkő oszlopok tartják, a boltívek vonóvassal visszafeszítettek. Falba épített acélgerendapár tarja a szószéket, melynek felépítménye tölgyfából készült. A burkolat a padsorok alatt nagyméretű tömör tégla, míg a templom többi részén süttői mészkő. A nyílászárókat az eredetiek alapján készítették, csakúgy mint a padokat és az oltárasztalt. A vasalatok kovácsolt lemez-szerkezetűek.

Áll a szerkezetkész templom a tájegység egyik legmagasabb pontján

 

Kő, tégla és fa

A tájegység összes épületéhez az egyedi fagerendákat a Pilisi Erdőgazdaságban készítették, a téglákat a Tiszaföldvári Téglagyárból szállították. A kőanyagot a Timpanon Kft. szolgáltatta.

Készül a tető ácsszerkezete	A vakolatlan templombelső

(A cikk megírásához felhasználtuk a Szabadtéri Néprajzi Múzeum által az átadás alkalmára kiadott Bakony, Balaton-felvidék tájegység címu füzetet.)

Hajnal Géza