Az alábbi írások megjelentek a Magyar Nemzetben és az IGEN-ben

Slicc (Ugrás a lap tetejére)

– Nyitva van a slicced! – mondja a feleségem. A hangjában ijedtség – hogy mások meg ne lássák; és határozottság – hogy azonnal húzzam fel.
Lenézek. Tényleg nyitva van.
Cukrászdában vagyunk, körülöttünk az összes asztalnál ülnek. Körbenézek. Minden szem rám szegezodik. Szerintem, legalábbis. Tétova mozdulatot indítok a bal kezemmel, aztán mégse. Inkább tovább turkálok a somlóimban. Feleségem nem érti.
– Ádám, húzd fel!
– Nem húzom! – mondom halkan, az asszonyt is csitítva.
– De hát miért nem? – kérdi idegesen.
– Mert mindenki minket néz! – sziszegem elvörösödve.
Éva is körülnéz, s egyre hangosabban kérlel:
– Dehogy néz. Húzd már fel, az Isten szerelmére!
– Ne kiabálj már!
– Nem kiabálok!
– Várok egy kicsit, megeszem a somlóim, kevergetem a kávém, aztán mikor már nem foglalkoznak velünk, akkor majd felhúzom.
– Most húzd fel! Senki nem figyel ide! – könyörög majdnem sírva.
Nem azt érzem megalázónak, hogy tárva-nyitva áll az a nyavalyás zipzár, és odabentrol kikandikál kockás ingem csücske, hanem azt, hogy mások is látják azt a negyed másodpercig sem tartó mozdulatot, ami összeboronálja a fémfogakat. Ezt nem teszem meg mások szeme láttára. Foleg azért nem, mert most már mind ezt várják.
Asszonyom viszont nem tágít:
– Ádám, ne csináld ezt velem!
– Te ne csináld velem!
– Felhúzod egy pillanat alatt, és kész. – próbál magára nyugalmat eroltetni.
– Nincs kész! Most egy kicsit ne szólj semmit. Edd meg a tortádat, és mikor lanyhul a figyelem, majd elintézem.
Persze nem intézek semmit. Arra sincs erom, hogy legalább a lábaimat keresztbe tegyem. Úgy érzem, az is megalkuvás volna.
Intek a pincérnonek.
– Fizetek!
Kihörpintem a maradék kávét, s rámosolygok hitvesemre. Látom, mindjárt fölrobban. Megint körülnézek. Mindenki a tányérjába, csészéjébe menekül. Van, aki nekem drukkol, s akad, aki az asszonynak.
– A többit tartsa meg! – mondom nagyvonalúan a nonek, ki zavarodottan simítja be nagy fekete tárcájába barna bankómat a többi közé.
Fölpattanok. Felsegítem Évára a kabátot, aztán bebújok a magaméba. Hosszú lódenem a térdemig ér. Alatta matathatnék, de nem teszem. Az utcára lépve viszont azonnal cselekszem.
– Megint nagyon karakán voltál! – mondja gúnyosan a feleségem.
Nem szólok, de büszke vagyok a teljesítményemre.

Vaj (Ugrás a lap tetejére)

Már tíz perce beszélgetnek telefonon, foleg politikáról, mikor a barát megkérdezi:
– Miért van rosszkedved?
– Összevesztem Évával – mondja unottan Ádám.
– Miért?
– Hát... Hozzávágtam a vajat.
– Ne hülyéskedj! Mit csináltál?
– Hozzávágtam a vajat! – ismétli kicsit vidámabban.
– ???
– Valamin vitatkoztunk, szó szót követett, aztán az asztalról fölkaptam a vajasdobozt, s odavágtam.
– És eltaláltad? – hüledezik a barát.
– Csak a haját súrolta. A nagyja fölkenodött a falra.
Kis csönd a vonal másik végén. A barát morfondírozik: kérdezzen még, vagy letegye a kagylót? Úgy érzi az éteren át, hogy Ádám most már el akarja mesélni.
– Lejött a tapétáról? – kérdezi.
– Nagyjából, csak két vékony csík maradt. Holnap újra lemosom.
Nagy levego:
– És min vesztetek össze?
– Rossz helyre terített.
A barát eddig egyik lábáról a másikra állva társalgott. Most leül.
– Mi van?
– Rossz helyre terített.
– Ne csináld! Melyik a rossz hely?
– Ahonnan nem látom a tévét.
– Zseni vagy! – tör föl a barátból a bugyborékoló röhögés. – Tudod, hány férfit ismerek, aki tíz-tizenkét óra munka után szép csöndesen keni magának a kenyeret a konyhában – némelyik vajjal... –, hogy ne zavarja az asszonyt és a gyerekeket, amíg szappanoperát néznek a tévében?
– Tudom.
– Neked meg terítenek, és hajigálsz?
– Így jött ki, begurultam.
– S Éva mit szólt? Kibékültetek?
– Megbocsátottam.