Főoldal > Írás > Kritikák Hajnal Géza írásairól

Kritikák Hajnal Géza írásairól

Asztalaink

Csontos János - Magyar Nemzet, 2006. június 23. (7. oldal)

Hogy indul manapság egy szépíró? Botor kérdés: hát természetesen az első kötettel. Ám, mivel nem természetes időket élünk, az írói debütálás is szükségképpen elbonyolódik. Azt az ifjú (nálam mindenképp jóval ifjabb) betűvetőt például, akiről itt most értekezni kívánok, könyvszerzőként ismertem ugyan meg, de az a könyv igencsak messze esett a Parnasszustól. Építész húgom szerzőtársaként példaszerű építőmesteri kivitelezéseket vett számba az illető, pedáns mérnöki szakszöveggel és számos képpel, amelyek nemcsak elkészült, de készülő állapotban is megörökítették az ezredforduló jeles magyar épületeit. Később ezt tetézte azzal, hogy a hidrogeológia doktoraként a Várhegy ilyen természetű titkairól publikált tudós munkát. A neve azonban már a bemutatkozáskor is olyan volt, mintha egy elfeledett Krúdy-kisregény lapjain olvasnám: Hajnal Géza. Némiképp irigykedtem, hogy ilyen dús keresztajándékkal indította útnak az Isten.

Amikor viszont kezembe került prózakötete, az Asztalaink, hirtelen elszállt belőlem mindennemű irigység: lám, mégiscsak én tudtam jól – nyugtáztam megelégedéssel. E „rendhagyó szöveggyűjteményben” ráadásul nyoma sem volt suta tollpróbálgatásnak, a kezdők görcsös esetlenségének. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna hová fejlődnie. A szerző szerencsére messze elkerülte az irodalmi mélyrepülésnek azt a korszakát, amikor különben szikrázóan okos kritikusok és kultúrideológusok szent meggyőződéssel állították: a mesélő prózának egyszer s mindenkorra vége; a történetmondás immár végérvényesen lehetetlenné vált. Aki eléggé el nem ítélhető módon nem hódolt be feltétel nélkül a szövegirodalmi diktatúrának, s mégis emberi sorsokról és történelmi eseményekről írt a közös tanulságkeresés vagy egyszerűen a színvonalas szórakoztatás szándékával, az óhatatlanul avíttnak bélyegeztetett. Később persze a történetmondás a hivatalos európai kánonban is visszavette hegemóniáját, amelyet Cervantes óta birtokol. Az a puszta tény azonban, hogy a kortárs magyar próza nem tudott vagy nem akart szembenézni a rendszerváltozás sokrétű jelen idejű sokkjával, egy egész írói nemzedék életét megkeserítette, sőt jó néhány biztatóan induló írói pályát ki is siklatott.

Hajnal Géza generációjának világlátásában benne van ez a tapasztalat, de igen bölcsen már nem foglalkoznak diktáló hajlamú irodalmi pápákkal. Az Asztalaink című novellafüzér például olyan áradóan, ugyanakkor intelligensen mesél az ezredelő valóságáról, hogy aznapra nem érdemes egyéb programot tervezni. A posztmodern utáni próza (neve még nincsen) úgy tud spontán és speciális lenni, hogy közben mindent akkurátusan megszerkeszt: Hajnal például különféle asztalokhoz – konyhaasztalhoz, játékasztalhoz, iskolapadhoz, oltárhoz, ravatalhoz, sőt egy kulcsszerepet játszó, Asztal nevű lóhoz – köti az indázó történetet. Fel is ötlik az emberben rögvest a könnyű kezű Tersánszky, aki egy ceruza meg egy kézikocsi vándorlása ürügyén rajzolt koráról hiteles társadalmi tablót – itt azonban az asztaltársaságtól asztaltársaságig való sodródás az élet labirintusaként is értelmezhető.

Tökéletlen világunknak e tökélyt kísértő formában való ábrázolása mindenesetre arról tanúskodik: a polgár, akinek asztaltársaságait az illetéktelen barbárság folyvást fel akarja dúlni, még ezeket a válságos időket is képes túlélni. Jó hír: nincs veszve minden.

Asztallábak labirintusában

Majoros Sándor - Magyar Napló

A szerző a könyv százhúsz oldalán szinte folyamatosan mesél, mégpedig oly módon, hogy a lineáris szerkezetű regényt hol itt, hol ott fölbukkanó betéttörténetekkel színesíti. Egy idő után már nem is tudjuk, mettől meddig terjed a tulajdonképpeni epikai keret, csak bukdácsolunk ezekben az emlékfoszlányokban, és amikor úgy érezzük, végképp elveszítettük az eredeti történet fonalát, megtaláljuk a továbbvezető utat valamelyik mellékepizódban. Nehéz egyértelmű választ adni arra a kérdése, miről szól ez a regény, ám azt könnyű kideríteni, hogy a szereplői nem a mából, hanem a tegnapból szerzik az intellektuális muníciót. Az egyetlen biztos pontot a regény elején poénból megvásárolt ló jelenti, amelyet az asztaltársaság Asztalnak keresztelt el. Ez az állat időről időre fölbukkan a történetben, de csak úgy, ahogy az a kimódolt szövegekben szokás, vagy mert az a funkciója, hogy megteremtse az asztal mint metafora és az asztal mint tárgyi valóság közötti átmenetet. Manapság egyre népszerűbbek azok a kiadványok, amelyek a fa, a kert, a tűz, a víz, az anya vagy az évszakok közismert motívumkincsét gyűjtik egy szöveggyűjteményszerű kötetbe, és amelyek aztán kiváló ajándéktárgyakként (általában olvasatlanul) lelik meg végső, tárgyiasult funkciójukat. Hajnal Géza ennél jóval többre vállalkozott. Munkája több, mint sajátos „asztalógia”, bár filológiai utalásai azt támasztják alá, hogy nála kevesen tudhatnak keskeny e hazában többet az asztal asszociatív természetű megközelítéséről. Ugyanakkor az, ami kétségkívül dicséretes ebben a könyvben, egyben a gyengéje is. Zavarba hozza az olvasót a kerettörténet epizódszerű szétszórtsága, a fejezetek stiláris egyenetlensége. Megoldhatatlan írói feladatot tűzött ki maga elé a szerző: a biblikus emelkedettségű szentséges, szinte kultikus asztaloktól a modern filmek klisészerű, konyhaasztalon végbement szeretkezési jelenetein keresztül át- meg átívelteti az élet minden – általa fontosnak vélt – mozzanatát. A kísérlet mindenképpen érdekes és elismerésre méltó, némely ponton egyenesen meghökkentő. Egészen az Íróasztal fejezetig zavarba ejtő a különös tördelés is, amely a jobb szélen rendezetlen soraival jó ideig inkább az ábrázolt világ rendezetlenségét sugallja, semmint talán a sok-sok asztalról lelógó terítő fodrozását. És bizony veszélyes terepre téved az alkotó akkor is, ha önmaga teremtő erejét alárendeli az általa kiválóan eltervezett, átgondolt kompozíciónak, és az általa válogatott idézeteket, párhuzamokat, illusztrációkat udvariasan a saját ötletei elé tessékeli. Kár érte. Akkor erősebb az írása, ha nem támaszkodik előre kicédulázott mankókra, ha elengedi magát, ha megszólal a saját világában. A szerző maga is rendhagyó szöveggyűjteménynek nevezi a munkáját, ami egy jó szándékú figyelmeztetés, hogy ne várjunk a regénytől többet, mint amire hivatott. Ne reménykedjünk tehát feszességben, ok-okozati kapcsolódásban, az alapfilozófia konzekvens végigvezetésében. A kérdés ezek után az, hogy lehet-e, sőt érdemes-e egyetlen metafora köré regényt kerekíteni? A válasz egyértelmű: igen. Rengeteg példát hozhatnánk a magyar és a világirodalomból, sok olyan szerzőt, akiknek ez pompázatosan sikerült. Elég csak az egyik leginkább tárgyiasult irodalmi metaforát, a Szent Lajos király hídját emlegetnünk. Thornton Wilder arra vállalkozott, hogy egy létező kapcsolódási ponttal helyettesítse be a létezhetetlent, a közös kapcsolódási pontot öt teljes értékű élet között. Végigvezette mind az öt életet, és úgy adott választ az általa fölvetett kérdésre, hogy nem adott választ. Hajnal Géza az asztalokat választotta, és körülöttük próbált megrajzolni legalább öt teljes értékű életet. De a történet, a túlzott mesélni akarás egy idő után eltávolította az eredeti ötlettől, és a filozófiai alapot – amely szerint az asztal az emberiség egyik legfontosabb összetartó ereje – fölváltotta a formához való igazodás. Hajnal Géza asztalai körül csupa racionális gondolkodású ember ül, akiknek mintha a regény történetének életben tartása lenne a legfőbb feladatuk. És mintha az emlékezés lenne a regény üzemanyaga, amelyet ráadásul pazarló bőséggel kell adagolni, mert az író kezdetben elkényeztetett bennünket azzal, hogy túl nagyra állította a fordulatot. De hiába minden, hiába a trükkös tipográfia és a mesélés ritmusának folyamatos gyorsítása, a mese egyszer csak véget ér, és az Asztal nevű ló az egész társaságot belevontatja a zivatarfelhős éjszakába. Mi, olvasók pedig ott maradunk az elárvult, lecsupaszított asztalok között, amelyek éppen úgy lehetnek valóságosak, mint képletesek, és kozmikus magányunkban Ady legendás lovával együtt kérdezhetjük: "Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?"

Hajnal Géza Asztalaink című könyvéről

László Tamás

A „mű kész, az alkotó pihen”? Tévedett Madách, mert a mondat szerintem helyesen így hangzik: „a mű kész, az alkotó izgul”. Így lehet ezzel Hajnal Géza is: a könyve elkészült, bezáródott egy szép borítóba, önálló életet él, és ő ettől kezdve izgul, hogyan fogadják majd az olvasók, miként értelmezik, át-, bele-, szét-, össze-vissza.

A könyvismertetést egy történettel kezdem. Jelenits tanár urat hoztam haza Pestre Gödről, a Piarista Szakmunkásképző Iskolából. Borús arccal ült be a kocsiba. Kérdeztem, mi bántja. Kiderült: nyelvtanórája volt a tanoncokkal, akiknek mondattant kellett volna tanítani: alany - állítmány - tárgy. Az alany és az állítmány még csak ment, de a tárgy (ugye, ami t-re végződik) keresztbeállt az ifjaknak. Egyikük ki is fejtette: Tanár úr, ilyen szerintünk nincs, hogy „tárgy” a mondatban. Mert szerintünk tárgy az asztal! Puff! Ezzel az órának vége is volt.

De maga a megállapítás Jelenits tanár úrban és bennem is sokáig rezgett. „Tárgy az asztal”! Helyben vagyunk! A mondattanhoz némi absztrakciós képesség kellett volna, de az, hogy ez az ifjú arra a következtetésre jutott, hogy „tárgy az asztal!”, jelentős spontán elvonatkoztatás. Nem széket mondott vagy szekrényt vagy bármi mást, hanem asztalt, mintha az asztal több jelképes erővel bírna, mint bármely más tárgy. És ezen a ponton jutunk el a könyv mélyebb megértéséhez. (Talán a végére az is világos lesz, hogy a Dévai lovát miért Asztalnak hívják, azon túl, hogy A betűvel kell kezdődjön a neve - mivel a szülei nevei A betűvel kezdődnek ? a telivérek névadási szabályai szerint.)

Miért is alkalmas az asztal arra, hogy jelképes értelme legyen? Mi az asztal? Megemelt és körülhatárolt sík felület, valójában a padlósík, az anyaföld felemelése. Ez a megemelt és körülhatárolt felület ad az asztalnak „többletértelmet”. Az már csak ráadás, hogy az asztal lehet szögletes, ovális, kihúzható, szétszedhető.

És itt jutunk el az asztal absztrakciós képességének újabb eleméhez: Az asztal kihívó bútordarab, végső soron körülülésre késztet. A széknek önmagában kevesebb értelme van; azt mondhatjuk, hogy a széknek is asztal-értelme van. Dévai szerint az emberiség történetének egyik legfontosabb pillanata volt, amikor az Ember asztalhoz ült. Igaz gondolat.

Az asztal mellett vannak törzshelyek: itt van ez a félelmetes epizód a kocsmában: „Ez a Lajos helye!” mert az asztal helyeket jelöl ki a puszta létével. Mindenki másként viszonyul az asztalhoz, másként ül mellé, az asztal ezt a különbséget is képes feloldani, mindenkinek helye van az asztalnál – néha küzdelmek árán lehet melléje kerülni –, mint a rulettasztal jelenetben. Az asztal univerzális. Minden asztal alkalmas mindarra, amiről a könyvben szó van. Ugyanaz az asztal lehet konyhaasztal, sakkasztal, tanulóasztal, gombfociasztal, oltár, ravatal - talán csak terepasztal nem lehet, de erről később. Ez az univerzalitás szintén az elvonatkoztatás magas fokára teszi képessé az asztalt.

És egy következő: az asztalnak terítés, rápakolás értelme van. Majd leszedés, elpakolás róla ? ?az asztalokra szükség van, urak? mondja a nábob a lagzi harmadik napján a kártyázóknak, majd az öt óráig tartó vacsora után újra a szózat: ?az asztalokra szükség van? ? újra kártyázni.

Megterítünk ? lakomára, borozgatásra, torra, ravatalra. Majd az esemény végeztével, amikor már csak romok maradtak ? leszedünk. És ezzel kezdődhet egy újabb történet. Így vannak az asztaloknak rétegei – egy asztal életét számos történet, sok élet, rengeteg jelenet szegélyezi. Az asztal így maga az emlékezet. Minden emléket a megemelt, körülhatárolt hely köt össze – vagyis az asztal maga. Így válik az asztal a történetek hordozójává, ekörül jelennek meg figurák, történések, mind egy egyperces novella.

Hihetetlen alakok elevenednek meg a könyvben, az asztalaink körül: Pötyi, aki az oltár mögötti sötétben kel át a vizesvödrökön; Laja, aki megette a modell-virágot; a kerület legnagyobb vagánya, akinek a kezében összetörik a kanál; Gizi néni, aki egy szerelmi légyottért el akarja adni az Asztal nevű lovunkat (mert az most már a miénk, olvasóké is, pedig nem kellett benne ?részvényt? vásárolnunk); vagy Árpi és Jani mesterszakácsok; a gyöngyösi hentes esete a filézendő húsokkal; vagy a fürdetésre érkező barát, aki Simon apját így akarja kimenteni, akinek ?váratlanul? Fradi-Dózsa meccsre kellett mennie; végül a tucatnyi ember ? az apostolok ? a rendezőpályaudvaron.

Az asztal tesz lehetővé egy csomó emberi aktivitást. Asztal nélkül lehet éppen írni például ? ha az ember hátfájós ?, de már mérnök nemigen lehet senki asztal nélkül. Ez az aranybecsű gondolat is ebben a könyvben olvasható. A legfontosabb emberi aktivitás viszont a beszélgetés, amely az asztalok körül zajlik. Itt jutunk el az asztalok legmélyebb értelméig. Mert az asztal igazi értelme, hogy közösséget teremt. Mert az Asztalaink című könyv valójában, eredendően bár ki nem mondva, a közösségről szól, annak születéséről, működéséről, életéről, építkezéséről; örömeiről, nehézségeiről.

Az egész könyvet az elején a kocsmában, és a végén a rendezőpályaudvaron személyesen felbukkanó Dévai Jakab szervezi, akit közben sokszor emlegetnek, egyszer lehet vele telefonon is beszélni. A másik fő szereplő az Asztal nevű ló, amelynek a születésétől a tízéves születésnapjáig tart a könyv, akit a könyvbéli társaság örökbe fogad és együtt ünnepli a születésnapját. Mi hozza össze az embereket? Ez a ló, amely természetesen metafora ? asztalról nemigen neveznek el lovat. De ez az asztal, sőt sok asztal, valahol összeérnek, egy baráti társaság titkos helyeként. Ez így titok ? épp a lehetetlensége miatt válik titokká, hiszen ami lehetetlen, az emiatt eleve titok.

Van minden asztalnak még egy sajátossága, sugárzó belső ereje. Asztal körül derűssé válik minden, a szomorú nevetségessé válik, a tragikus komédiává lényegül át. Ettől olyan igaz a könyv, hogy itt minden történet, még a legsúlyosabb is, derűs. Ez éppen a humorból következik. A humor testnedv, az emésztéssel, a gyomorral függ össze. Az asztal a lakomával, a társasággal egyesül, ott nem lehet másként beszélni, mint derűvel, olykor harsány komikummal. Így ez a könyv koherens rendszer, az asztalaink és a történetek összetapadnak, illeszkednek, egy nyelven beszélnek, egyik a másikat erősíti ? asztal a történeteket, a történetek az asztalokat, asztaltársaságokat.

Ez olyan becsületes könyv, amelyikben nem áll az elején az a szöveg, hogy a könyvben szereplő személyek és események kitaláltak, ha valaki netán magára ismer, az a véletlen műve. Itt mindenki élő, hús-vér személy. Jaj azoknak, akiket Hajnal Géza megismer, mert előbb-utóbb belekerülnek valamelyik írásába.

A könyv alcíme: szöveggyűjtemény. Rengeteg idézet, szálló mondatok, emlékek, foszlányok, olyanok, mint az élet, felbukkannak, eltűnnek, lendítenek, hajlítanak, mozdítanak, leültetnek, felállítanak. És ez nem teszi a könyvet nehézzé, sőt. Mindegyik idézet kicsit rejtvény, találd ki, olvasó, most éppen kinek a bőrébe bújtam! Mint ahogyan az asztalok a játékossággal is szorosan összefüggnek. És a könyv az idézetektől mégsem válik a ma divatos szövegirodalommá, mert ebben történetek vannak ? a könyv történetek füzére. És a közösségi ember történetekre vágyik, a történetek a közösség építménye, háza, temploma, kincse, amelyet akárhányszor szívesen meghallgatunk. Mert ezekről a történetekről érezhető, hogy sokszor elhangzottak már baráti asztaltársaságban, már ezek is idézetté váltak, közös nyelvvé. A zárójelenetben van Dévainak az a gondolata, ami az egész könyv tengelyévé válik. ?Az örömhír nem más, mint asztaltársaságok sorozata.? Az asztalnál mindannyian apostolok vagyunk. Tanítványok és tanúk, egymás életének tanúi. És a legnagyobb dolog, amit egymásnak tehetünk, hogy tanúi vagyunk egymás életének, figyelemmel, humorral oldva a nehéz pillanatokat, saját világot teremtve, de meghódítva minden emberi tartományt is. A könyv tanúskodás a barátságról, a közös élményekről, a közösség emlékezetéről. Egyszerűen azt mutatja meg, hogy így is lehetne létezni, sőt talán így kéne.

Egy Hamvas Béla idézet az ?1962. február 4.? című esszéjéből: ?arról van szó, hogy az emberiség nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erőmennyiséget szabadít fel, és ez az erőmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti. Az emberiség így kettészakad. Amelyik lezuhan, abból lesz a szubhumánus (ember alatti) lény. Amelyik felröppen, abból valami félszellem, féllélek, félangyal. Az emberi közép helye pedig üres marad.? Az ?Asztalaink? című könyv éppen erről az emberi középről szól (mint ahogy az asztal is középen helyezkedik el), ez ennek a könyvnek a reményt adó üzenete.

Hajnal Géza könyve tükör, szelíden, de élesen mutatja meg saját asztalainkat, saját közösségeinket, vagy éppenséggel azok hiányát is. Jó lesz újraolvasni, másoknak először olvasni és élvezni asztal mellett, egy-egy részt a többieknek felolvasva, mert talán úgy a legjobb ? egy üveg Hamvas Béla ajánlása szerinti szentgyörgyvölgyi vagy somlói vagy akár tokaji társaságában. Mert ez a könyv ezt érdemli.