Főoldal > Írás > Az IGEN-ben megjelent írások

Tartalom:

Az IGEN-ben megjelent írások

Víz (Ugrás a lap tetejére)

Gyermekkoromban mindig kakaót ittam. Sokszor evés helyett is. Mindenféle "poros" kakaót, fozött kakaót és zacskós kakaót. Ma foleg tejeskávét, teát, üdítoket és kakaót iszom. Vizet szinte soha. Ez foként elkényeztetettségemnek és nagyvárosi életemnek köszönheto. Viszont sokáig viselem a szomjúságot a nagy hoségben és a hosszú gyalogtúrákon. Ezért nem "oltottam patakból szomjam" egy erdélyi kiránduláson, megúszva így egy csúnya betegséget. Nem ízlik a víz a csapból sem. (Még a csapból is az folyik...) Túl sokat tanultam róla.
Szeretem a nyári viharokat. Várom és csodálom oket. Szeretek úszni, fürdeni. Szeretem a tavakat és a tengereket, a patakokat és a folyókat, a deret és a harmatot. Szeretem a vizet. Túl sokat tanultam róla.
A Tudomány csoportosít: Felszíni és felszín alatti vizek. A felszín alatti vizeken belül: talajvizek, rétegvizek, karsztvizek. És minden alcsoportban újabb alcsoportok. Nyílt karszt és fedett karszt. És újabb alcsoportok: sekély karszt, mély karszt, szabad tükrû fedett karszt, nyomás alatti fedett karszt, kibukkanó karszt,...
A Tudomány elemez: vízjárás, vízállás, áramlás, homérséklet, minoség,...
A Tudomány elenyészik...
Isten lelke lebeg vala a vizek felett. Isten az élo vizek forrása. Isten (embere) vizet fakaszt a sziklából. Isten (embere) átkel a Vörös tengeren. Isten (embere) bárkába száll a vízözön idején. Isten (embere) átkel a Jordánon. Istent áldják a vizek az égbolt felett. Istent áldják a zápor és a harmat. Istent áldja a dér. Istent áldják a jég és a hóesés. Istent áldják a források. Istent áldják a folyamok és a tengerek. Isten megadja nekünk a korai és kései esot a maga idejében. Isten embere, olyan mint a víz mellé ültetett fa, mely gyökerét a folyóig ereszti. Isten az áradó vizeket folyammá dagasztja, mely mindent elpusztít.
Jézus megkeresztelkedett a Jordánban. Jézus a vizet borrá változtatta. Jézus parancsolt a szélnek és a víznek. Pilátus mosta kezeit. Jézus oldalából víz tört elo. Jézus a vízen járt. Jézus élo vizet adott.
Hányféle megjelenési formája van és mégis ugyanaz. Mindenben benne van. Mindent átjár. Mindent elvisz. Mindent körülölel. Mindent lemos. Mindent éltet. Elválaszt és összeköt.
Mert aki innotok ád egy pohár vizet az én nevemben, mivelhogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom néktek, el nem veszti az o jutalmát.

Egyháztáji (Ugrás a lap tetejére)

Kiszolgáltatottnak, szegénynek lenni (nem csak anyagi értelemben), kérni: nehéz.
Gazdagnak lenni (nem csak anyagi értelemben), adakozni: nehéz.
Kérni alázat nélkül: nem szabad. Köszönetet mondani hálaérzet nélkül: nem ildomos.
Aki kér, tudnia kell, hogy mivel terheli meg a másikat. Aki ad, ha igent mondott a kérésre, tiszta szívbõl, önzetlenül kell cselekednie. A leggyakoribb “kérõi” fondorlat: a másik hiúságára való apellálás. “Teneked ez könnyû, ezt csak Te tudod megcsinálni, Te vagy erre a legalkalmasabb!” A leggyakoribb “adói” fondorlat: a másik hiányának-nyomorának semmibe vétele, szóbeli recept-osztás tettek helyett. “Ezt és ezt kell csinálnod, vagy ne is törõdj az egésszel!” Ha szavaink az igen, igen, nem, nem alapvetésbõl indulnának ki, sokkal könnyebb lenne minden.
*
Aki kér, kap. Mégis félünk kérni. Pedig a kérés nem szégyen. Hányszor, de hányszor közelítünk egész messzirõl: “Mivel vagytok? Merre mentek? Elvinnétek?” Miért nem lehet egybõl a harmadikkal kezdeni? Vagy: “Van itthon krumpli? És kolbász? És tejföl?” A rutinos feleség rögtön rájön, hogy paprikáskrumplit szeretne az uraság. Mennyivel szebb lenne megcirógatni az asszonyt és azt kérdezni: “Fõznél nekem egy paprikáskrumplit?”
*
Egyházunkban egyetlen mozgalmat ismerek csupán (biztos van több is!), amelyik még ad ezekre az “ósdi” formákra. A kérések ott se mindig tökéletesek, de megköszönni azt nagyon tudnak. Minden alakoskodás és túlzás nélkül, ugyanakkor maximálisan kifejezve a hálájukat. Ismerek olyan közösséget is, ahol viszont egyáltalán nem használják a “köszönömöt”. Rendkívül magabiztosan, mintegy felszólítva munkába állítják az embert, de az eredményre már nem is kíváncsiak, a hálamondás meg végképp elmarad. Valószínûleg azért, mert õk maguk is agyondolgozzák magukat a hála legkisebb jelei nélkül, nem kímélve se idõt, se energiát, sõt még a családjukat sem. Szerveznek, intézkednek, mindenütt jelen vannak. Na, de egy fenékkel... Persze az is igaz, hogy aki elveszíti életét Õérette, az megtalálja azt. A hõsies áldozat- és munkavállalás nemes dolog. De csak egy életünk van, amit úgy egybe kéne elveszítenünk, nem darabokat hullajtani belõle.
*
Kolos atya errõl is prédikált, mikor Szent Ferenc példáján mutatta be az együgyûség lényegét. Van a családunk, a munkánk, a közösségünk, a hobbynk, a vállalásaink, és persze Isten. A sok ügy mellett az egyik. Legyen fordítva! Egy-ügyünk legyen: Krisztus. Belõle következzék a többi.
*
Az utóbbi fél évben rendkívül szétaprózódtam. Még meg tudom különböztetni, hogy kivel mirõl kell beszélnem, de hogy mikor, az már nem mindig megy. Ilyenkor szokott Isten közbelépni (ha kérjük, pláne), s valamit tesz. Elõször egy Õt nem ismerõ ember által szólt hozzám:“Gézukám, le kell vágnod a sallangokat, egyszerre nem foglalkozhatsz ennyi mindennel!” Aztán meg olyan állásba küldött, ahol együgyû lehetek. Ha akarok. Mert, ha határozatlankodom a mostaninál is több ügyem lesz. Rajtam múlik. (Méghogy nincs szabad akarat!) Még nem mentem át az új munkahelyre, de már alkudozom: “Nem lehetne, hogy még ez is, meg az is megmaradjon?” A “kérõim” meg irgalmatlanul kihasználják a bizonytalankodásomat: “Szervezz, intézkedj, mindenütt légy jelen! (Itt írd alá, ezt írd meg!)”
*
Egész másról akartam írni ebben az egyháztájiban, már jó ideje gyûjtögetem a témákat: egy ferences papszentelésrõl, egy áldomás ivásról egy újszülött (C. Botond) egészségére, egy osztrák egyházi kollégiumról, a miskolci Deszkatemplom ujjáépítésérõl, az Argentínában élõ Péterrõl és gondolatairól. Lehet, hogy mindez jobban érdekelt volna Titeket. No, de minek még e hasábokon is az információdömpinget fokozni, amikor nekünk csak Egy ügyünk van. És az bõven elég.
*
(Viszont eszembe jutott Gyuri, aki a leg egy-ügyûbb ember, akit ismerek. Szereti a feleségét, neveli a gyermekeit, de rajtuk kívül csak egy dolog érdekli. A Trabant. Úgy általában, és egy konkrétan. Általában, merthogy az országban övék a legnagyobb Trabant szerviz, ahol Gyuri tanári diplomával a zsebében szerelõként tevékenykedik. És konkrétan, merthogy van egy saját fejlesztésû Trabija is, mellyel megnyert több gyorsasági versenyt. Az összes szabadidejét ebbe a kétütemûbe feccöli. Egyszerûen szereti. Mindene ez az álomzöld-kék négykerekû. Ha valami baja van mellette virraszt, s még ételt sem vesz magához, míg meg nem gyógyítja.
Pár hete hazafelé poroszkált kedvencével, mikor egy b... á... (legfinomabban!) körülbelül százhússzal elévágott. Hõsünk csak a kormányt tudta elrántani, minek következtében kocsija elõbb a függõleges tengely körül forgott, majd a vízszintes körül pördült kerék-tetõ-kerék útvonalon legurulva egy rézsûn, egész addig míg egy újabb forgalmi sávba nem érkezett. Gyurinak nem pörgött le az egész élete, ahogy az ilyenkor lenni szokott, csak arra gondolt szilárdan, hogy most ne jöjjön senki abba a sávba, amelyikbe õ most bukfencezve tart. Nem jött. (“Téged nem ért sérülés? De. Mi? Beszakadt egy körmöm.) Gyuri kiszállt, kereket cserélt (csak egy szakadt szét, nem több) és visszapöfögött a mûhelybe, hogy megszüntesse azt a pár apró hibát (szélvédõk darabokban, tetõcsere stb.), amit a váratlan szaltózás okozott. Iparkodnia kellett a munkával, mert a jövõ héten újabb versenyre készül...)
Szóval, csak azt akartam mondani, hogy legyen az Trabant, vagy bármi, szép dolog, ha együgyûek vagyunk.

Vezetünk (Ugrás a lap tetejére)

“Vedd fel a forgalom ritmusát !”- mondta sokgyermekes, katolikus gépjármûvezetõ oktatóm, mikor a T-betûs, öt pedálos Skodát nagy nehezen 4-es fokozatba kapcsoltam. Hiába berzenkedtem, hogy a KRESZ szerint városban az 50 km/h a megengedett, fel kellett vennem a hetvenes tempót.
*
Laci mester autószerelõ mûhelye este hét után klubként is üzemel, itt gyûlnek össze a környék öregjei és sihederjei, hogy az utolsó simításokat végzõ szerelõk társaságában-a munkák többségét egy(!) napra vállalják-, olajos franciakulcsok és gumiabroncsok között adomázgassanak. A fõ téma persze az autó és a sebesség. Múltkoriban a Budapest - Szentendre menetidõ volt terítéken, repkedtek a különféle rekordok, mikor Laci mester-kétgyermekes, katolikus-, úgy forrázta le a hetvenkedõket, hogy õ fél óra alatt teszi meg a távot, természetesen oda-vissza, és még egy vizsgáztatás is belefér.
*
Néhány napja nagycsaládos, katolikus férfiak beszélgetésének voltam fültanúja. A változatosság kedvéért a Budapest-Esztergom távolság idõszerinti hányadosa izgatta fel a kedélyeket, s mind a vmax, mind a tmin túlmutatott a józan ész határain. Igaz, hogy nem vagyok egy Senna (aki tudvalevõleg meghalt a sebességért), de azért az túlzás, hogy míg én nem érek el Óbudáról Solymárig, addig egyesek-testvéreim az Úrban-ugyaninnen Esztergomig jutnak.
*
Az efféle eszmecserék alatt bemondott számok biztosan Münchausen bárótól is kapnak egy-két plusz km/órát, de tény, hogy a háromnegyedük is sok, és sajnos igaz. Többször volt szerencsé(tlensége)m sokgyermekes, katolikus családapák száguldó autójában utazni. Ha õk így garázdálkodnak az utakon, miért szörnyülködünk az ittas és/vagy drogos tizenéves gyorshajtókon és cserbenhagyó gázolókon? Miért gondoljuk, hogy a tízéves Ford, vagy az új Daewo (mert nem Trabant vagy Dacia) tökéletes biztonságot nyújt? Miért nem látjuk be, hogy attól, hogy az autó tud száznegyvennel menni, attól még a keskeny magyar utak nem erre a sebességre vannak méretezve?
*
Egy francia filozófus írt egy tanulmányt, melyben azt ecseteli, hogy a “sebesség” bûn. Remélem rövidesen társakra lel a teológusokban.
*

Ne ölj! - gondolattal: ne álmodozz gyors autóról!
Ne ölj! - szóval: csak kicsi sebességeket emlegess!
Ne ölj! - cselekedettel: figyelmesen vezess!
Ne ölj1-mulasztással: félig a féken legyen a lábad!
Ne vedd fel a forgalom ritmusát! Az vegye föl a miénket.
*
P.S: Ezen a nyáron egy barátunkat elütötték, sérüléseibe belehalt, egy nagycsalád pedig a Dunába lökheti kisbuszának roncsait, közülük nem sérült meg senki.

Ah, Kínos élet! (Ugrás a lap tetejére)
“Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy?” (Ter.3.11.)*
*Írásom súlyos általánosításokat tartalmaz, kinek nem inge, ne vegye magára.

Az ember az egyetlen olyan teremtmény, aki nem az Istentõl közvetlenül kapott
irháját mutatja kifelé, hanem elfedi azt. Mert takargatnivalója van. Szégyelli magát.1
Megvan bennünk a vágy, hogy felöltözzünk. Hogy úgy legyünk szépek, hogy nem látszunk. És megvan bennünk a vetkõzési vágy is, a teljes kitárulkozás és meztelenség vágya. Az üvegezés c. játék méltán (volt) népszerû a kamaszok körében, és nem véletlen a sztriptíz mindenütt jelenlevése sem a világon. (Nem beszélve a szembe-szomszédunkról, kit, ha nem akarunk, akkor is látunk, amint hazatérte után rögvest Ádám-kosztümöt ölt télen-nyáron egyaránt, s úgy grasszál a teraszon. Ezért stílszerûen “micsoda”- nak hívjuk. Múltkorjában szembe jött velem az üzletben: felöltözve. Állati furcsa volt...) A paradicsomban egyik vágynak sem volt értelme, de ahogy már megszokhattuk a kígyó, Éva és Ádám alaposan elszúrták nekünk a dolgot. Például azért nem nézhetjük meg közelebbrõl Adria legszebb öblét, mert ruhában járunk és ez egy nudista-paradicsomban nem szokás. Miután a szerelmesek rájöttek (rávezették õket), hogy meztelenek, szép lassan meg kellett tanulniuk számolni, mérni, szabni, varrni, szõni 2, fonni, valamikor a sorban vadászni, festeni, hímezni, kötni, horgolni, batikolni, valamint kereskedni, tisztítani, mosni, vasalni, továbbá suszterkodni(!), szemfelszedni, csipkét verni stb. Mindhiába. A még fel nem sorolt ezer tevékenységgel együtt sem érhetõ utol a Teremtõ a teremtésben, a mi gyarló teremteni tudásunkkal.
Hogy eredetileg nem volt benne Isten tervében a ruházkodás, az is bizonyítja, hogy milyen nehezen tanulnak meg a gyerekek gombolkozni, cipõt kötni (kacsalábon), színérõl pulcsit húzni. Fizikailag és lelkileg is fárasztó rendesen felöltözni.3 Általánosban az osztályteremben öltöztünk át tornaruhába. Soha nem felejtem el osztálytársam döbbent arckifejezését, mikor rájött, hogy hosszúnadrágja alatt nincs semmi, mert reggel elfelejtett alsógatyát húzni. Zokogott és azon az órán nem tornázott velünk.
Felszínes, külsõségekre adó ember vagyok. Mondja a barátom. Aki hetvenes évekbeli Corso-zipzáras csizmát hord, beletûrve élére vasalt Fékon szövetnadrágját melynek egyik szára néha-néha kibuggyan a lábbelibõl, így õ biciklistának vélhetõ, kabátja árvalány-haj színû posztó, a kis Bice-bóca viselt ilyet, mindehhez egy csíkos, kötött gyermeksálat köt a nyakán csomóra, fejére meg gépi-kötésû seszínû nõi sapkát húz. Hátán rikítókék iskolás hátizsák szorul. Így bír megjelenni (súlyos germanizmus!) és állandóan pipázik. A 45. évében jár, sok gyermek édesapja... Nem elemzem ki ezt a konkrét extravaganciát, mert az én Guidó-püspökös sapkám se kutya (eredetileg rajta volt a KAMIKÁZE felirat is, de megkértem a feleségemet, hogy fejtse le, mert hangosan röhögtek rajtam az utcán, nélküle csak megmosolyognak a mozgólépcsõn mustrálgatók, kiknek bosszúból szúrósan a szemébe nézek!) a lódenkabátommal és a bokalengõ kordgatyámmal. De általánosságban megfigyelhetõ ez az értelmiségi attitûd (fõleg férfiaknál), mely a jó ízlés határait súrolja, és a megszokottat, kényelmeset helyezi elõtérbe a csinossal és divatossal szemben.4
Az egyenruha uniformizálásra hivatott. Egyéneket csoportokká formál (leginkább külsõleg!) és az összetartozásukat jelöli, ugyanakkor végletesen elkülönít a “civilektõl”.5 Sok szakmának megvan a szimbolikus ruhadarabja: formában, anyagban, színben. Azonban ezeknél sokkal érdekesebbek a civilben hordott göncök és tartozékaik egy-egy szakma képviselõin.6 Egy idõben a mérnökök jelentõs része kockás flanel inget és álló A4-es bõrtáskát viselt, ma egy elektromûszerész holtbiztos, hogy makkos cipõben és fehér zokniban megy a lánya esküvõjére és diplomatatáskával jár dolgozni, míg a bölcsész domináns színe a fekete és tarisznyába rejti tízóraiját. A “munkások” farmerban jönnek ki a gyárkapun és reklámszatyorban van a személyiük a Füleshez simulva. A doktornõk adnak magukra, a köpeny alatt is ki vannak csípve, míg egy gimnáziumi tanár egy héten egyszer valószínûleg elgombolja az ingét. A fiatal szakácsok a nadrághoz gépi-kötött pulóvert hordanak husi nyakon lánccal, a pulcsi alatt semmi nincs. A buszvezetõkön az atlétatrikó különlegességek voltak járatosak, az eladólányok pipaszár X-lábukon feszülõ fekete selyemnadrágban támasztják a pultot (hol vannak már a lehetetlen egyenkékbarna Corvin köpenyek?) extrém vastagságú fekete holdjárókkal átadva a terhelést a talajnak.7
A fiatalok és a nõk divathullámai jóval sûrûbb amplitúdójúak a férfiakénál és az öregekénél, a városiaké a falusiakénál. Ma már a székesfõvárosban nem nagyon látni túlbõfarmeros, színesméregdrágaedzõcipõs, piroslakersdzsekis bakfisokat, pedig két éve a kisföldalatti vonalán kizárólag ilyen szerelésben voltak hajlandóak mutatkozni. Csak a nagyon praktikus viseletek tartják magukat, ennek ellenére a farmerkabát is leáldozóban van. Ami teljesen használhatatlan, mint pl. a hálómellény volt, nagyon gyorsan eltûnik a színrõl. Vannak látszólag teljesen értelmetlen darabok, mik az idõk végezetéig létezni fognak, de mindig más formában születnek újjá. Ilyen alakulgató unpraktikus ruhacsalád a nõi cipõk klánja. A tûsarkúaktól az oszlopsarkúakon keresztül a vastag talpú mamuszokig mind egyre hivatottak: hogy viselõik a fejünkre nõjenek. Ráadásul az elõbbi sorrendben egyre keményebbek, robosztusabbak is, s míg tûsarkú cipõben többször láttam ólajtónyit zuhanni puccos macákat fennakadva a kanálisok rácsaiban, addig tavaly tinilányok agyonrugdostak újkeletu topánjukkal egy taxist. Jó lesz vigyázni!
Tudjuk a slágerbõl: Nyáron takarékos a nõõõ. Amennyiben nem hord ékszert a bikinijéhez is.8 A bokaperecektõl a fülönfüggõkig és köldökdíszekig minden megtalálható a palettán, de pusztán önmagunk díszítése nem tartozik közvetlenül boncolgatott témánkhoz: az öltözködéshez. Az viszont ide tartozik, hogy a “porból vagy és porrá leszel!” felszólítás mintegy bekeretezi azt a gondolatot, melyet jártunkban-keltünkben nem árt a szívünkbe vésni: “Mezítelenül jöttem ki anyám méhébõl, és ruhátlanul térek oda vissza.” (Jób 1,21.) 9

1“Vett tehát gyümölcsébõl, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belõle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefa leveleket fûztek össze és kötényt csináltak maguknak. ...
Az Úristen pedig bõrbõl ruhát készített az embernek és feleségének s felöltöztette õket.”(Ter. 3.6-7.,21.)
2“Nézzétek a liliomokat, mint növekednek! Nem szõnek, nem is fonnak. Mégis azt mondom nektek, még Salamon sem volt minden dicsõségében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a füvet, mely ma a mezõn zöldel, de holnap a kemencébe kerül, Isten így öltözteti, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitûek.” (Lukács, 12. 27-29.)
3“Az volt a terv, hogy a grófné sötétpiros bársonyruhát, õk ketten pedig, rózsaszínû selyem alapon, fehér crepe-ruhát vesznek föl, melynek dereka rózsákkal lesz díszítve. A hajuk pedig a la grecque lesz fésülve... Az egész öltözködést Natasa szoknyája akasztotta meg, mely túlságosan hosszú volt; két komorna is dolgozott a fölvarrásán, a kik, mikor elkészültek vele, mindenfelé gondosan leharapdálták róla a czérnaszálakat. A harmadik, gombostûkkel az ajkai és a fogai közt, szaladt ide s tova a grófné és Szonya között; a negyedik pedig magosan kinyújtott kezében tartotta az egész crepe-ruhát.”(Tolsztoj: Háború és béke)
4“A ruháról legtöbbször megismerjük, hogy kivel van dolgunk. “Ruha teszi az embert” mondják. Hozzátehetjük, hogy divatbábbá, kikent, kifent alakká, vagy pedig figyelemre méltóvá, tiszteletre indítóvá.
Férfiaknál a ruházkodás tekintetében nem sok a félnivaló. Mégis itt-ott ebben is vannak hibák. Fõként attól kell óvakodnunk, hogy különleges, a szerénységet sértõ ruhaformával feltûnést keltsenek. Alkalmi ruhák (frakk stb.) hacsak nincsen rájuk kikerülhetetlen szükség, ne vétessenek fel. Minden “piperkõcséget” számûzni kell. A kalap formájában, nyakkendõben, láncban, gyûrûben és cipõben a feltûnõt feltétlen kerülni kell. A szegénységnek meg kell nyilvánulnia a kevésbé drága anyagok megválasztásában. A ruhatár is a szerénységhez legyen mérve. Nem szabad szégyelleni a gondosan kijavított ruha hordozását. Szent Ferenc erre még külön áldást is adott. De vigyázni kell a nagy tisztaságra: ez a lelki szegénységnek hatásos kifejezõje. Hiánya pedig a belsõ rendetlenség jele. A hajviseletben is kerülendõ a feltûnõség. A bajuszt és a szakállt azonban gondozni kell.
Nõknél igen könnyen megesik a hiba. Adott Isten õseinknek állatbõröket az öltözködésre; de bizony nem adott fûzõt, tollas kalapot és csipkéket. Késõbb készítettek az emberek maguknak egész egyszerû, szõtt ruhákat.
A test óvására kell, hogy szolgáljon a ruha és nem a fényûzésre. Persze, figyelembe kell venni a társadalmi állást is, de inkább kevésbé, mint túlbecsülni ezt. Sokszor az utóbbi történik meg. A fûzõ egészségtelen, de nem tekintve néhány betegségi esetet, legalább is felesleges. Ugyancsak azt lehet mondani a tollas kalapokról, a csipkedíszrõl, a pompás függõkrõl stb. A szabály elõírása szerint kerülni kell a drága anyagok kiválasztását, minden föltûnõ szabást, tarka vagy szerénytelen színeket... A hajviseletben is kerülendõ a pompázni akarás és kihívóság. Meg se említessék a szemérmetlen ruhakivágás.
(Terciárius Közlöny, 1923. 9-12. szám.)
5“De máskülönben is, azt vettem észre, hogy sajnálatos módon valahogyan mi magunk sem voltunk eléggé egyformák, még ha ugyanazt csináltuk is, ugyanabban az öltözetben. Ahányan voltunk, annyiféleképpen állt rajtunk az egyenruha. Czakó* katonásan akart festeni a rézgombos, fekete zubbonyban, de a nadrágja túl hosszú volt, és harmonikaszerûen ráfeküdt a bakancsára. A lányos arcú Tóth Tibornak szerencséje volt, úgy látszik, mert olyan jól illett rá a zubbony, nadrág, mintha rászabták volna. Eynatten a bõ gallérjában úgy festett, mintha egy hordóban fuldokolna, melyben sem elmerülni nem tud, sem kimászni nem képes belõle. Formes Attilának szintén kiállt a gallérjából a nyakszegélye két csücske, mint Orbánnak**, mégsem hasonlított a süteményt majszoló puha fiúhoz egy szikrát sem.
Medve Gábor elég semlegesen viselte az egyenruhát. Bár az õ zubbonyának, nadrágjának és sapkájának is megvoltak a jellegzetes egyéni sutaságai - vállánál a posztó buggyot vetett, nadrágja a térdénél feszült, az ülepén lógott kissé, sapkája majdnem egyenes vonalban simult a homlokára, az enyhe tompaszögû vé betû forma helyett-, mégsem hatott nevetségesnek benne. Valahogyan nem is jellemezte õt, hogy milyen ruha van rajta; mintha neki is mindegy lett volna, s mintha figyelõ dióbarna szeme egymagában olyan döntõ és teljes képet adna külsejérõl, hogy minden egyéb benyomás nyomban semmivé válik ehhez mérve.”
*nem azonos alapító fõszerkesztõnkkel, **nem azonos a jelenlegi miniszterelnökkel
(Ottlik Géza: Iskola a határon)
6“Ha az öltözködésben is sikerül megtalálni önmagad, a pályádon is sikeresebben boldogulsz — hangzik a sikeres öltözködés tízparancsolatának egyik tétele.” (IrodaProfi - titkárnõi magazin)
7“Képzeljük csak el, hogy milyen unalmas lenne a világ fekete-fehérben, esetleg néhány szürke árnyalattal! Mégis vannak, akik egész életükben ugyanazt a megszokott ruhát, frizurát, esetleg sminket hordják, mert így érzik biztonságban magukat. Félnek az új színek világától.” (IP)
8“Századunk teremtette meg a bizsu divatját, amelyet egyszerûen divatékszernek nevezünk. Enélkül ma már elképzelhetetlen a nõ öltözködése. A bizsuféleségek között meg kell különböztetnünk nappali és esti, téli és nyári bizsukat. Ezek anyaga különbözõ, és formai eltérések is megfigyelhetõk az egyes napszakokra készített és ajánlott bizsuk között. A nappali bizsu tavasszal, õsszel és télen azonos, mert általában a szövetruha, a kabát, a kosztüm, tehát bizonyos alapruhák díszítésére szolgál. Ezekben az évszakokban a fém, a fa, a kerámia, a sötétebb és anyagszerûbb mûanyag divatékszereket ölti fel az ízlésesen öltözködõ nõ.” (IP)
9“Mikor a püspök elé értek, minden habozás és késedelem nélkül, és anélkül, hogy kérdést várt vagy maga csak egy szót is szólt volna, levetette és atyja kezébe számlálta minden ruhadarabját; még alsó ruháját sem tartotta meg, úgyhogy anyaszült meztelenül állott a sokaság elõtt. A püspök azonnal megértette szándékát, és miközben lángoló hevét és állhatatosságát szerfölött csodálta, sietve felkelt, , és magához ölelve õt köpenyével befödte. (...) Ferenc, aki az imént még skarlátban páváskodott, most rongyokba bújva rótta az utat.” (Celanói Tamás: Szent Ferenc elsõ életrajza)

Latolgató (Ugrás a lap tetejére)
Könyv, folyóirat
Bögre azúr

Ma szinte csak egy ritmus hallható egész Amerikában és Európában, ez dübörög a plázákban, lakásokban, az autókban, és még a gyorséttermek toalettjeiben is. Berlinben másfél millióan ringtak rá több napon keresztül. Egy hajszálnyit gyorsabb mint a szívverésünk, és mint a másodpercmutató percegése.
Aki ebben a robajban saját ritmust képes felvenni, az tud valamit. Mint például Varró Dániel, ki kora szerint -1977-ben született- a “világdum-dum” érzésnek kellene hódoljon, õ mégis megtalálni látszik saját ritmusát. Verseskötetnek évek óta nem volt akkora keletje, mint az övének, mely a Bögre azúr címet viseli. A közel ötven alkotást tartalmazó könyv egy szuszra kiolvasható. Ez az állítás pedig magában foglalja az ifjú szerzõ költészetének pozitív és negatív kritikáját egyszerre. Egyrészt azért olvasható gyorsan, mert egyedi hangvételû, közérthetõ, üde és magával ragadóan könnyed stílusú (egyes irodalmárok szerint Kosztolányiéval vetekszik virtuóz nyelvhasználata), másrészt azért, mert elõbb említett elõdjének “míly sekély a mélység, míly mély a sekélység” ars poeticáját is felülmúlóan sekélyes a témaválasztása. Igazi diákköltõként mindent megénekel, mi az életét kitölti: az iskolába utazástól, az ott történteken keresztül, az évszakok változásán át a náthásságáig, mindent. (Na, de hát ez az élet, nem?) Természetesen a szívének kedves lányokról is sokat rímel, például Borbáláról, kinek verstani alakjáról szintén Kosztolányi, és annak Ilonája juthat eszünkbe. A kötet harmadik részében már nem is akar mást megmutatni, csak brilliáns technikáját a “Boci, boci, tarka...” gyerekdal tucatnyi áthangszerelésével klasszikus és mai költõk stílusára.
Õ lesz a következõ évtizedek legnagyobb magyar költõje, “vagy mást várjunk”? Egy biztos: végre van egy emberünk, aki érzi a ritmust...
Varró Dániel: Bögre azúr, Magvetõ, 1999.)

Ábrahám, Isten barátja (Ugrás a lap tetejére)

Két hónapja Karcsi barátunk összeesett az utcán. Csak feleségének és a gyors orvosi beavatkozásnak köszönheti - az Úron kívül, természetesen -, hogy életben maradt. Súlyos infarktusa volt, most szívmûtétre vár. Ugyanolyan típusúra, melyet Kristóf Attilán hajtottak végre és amelybõl a kiváló publicista merített Ábrahám címû regényéhez. Mi a közös Karcsiban, Kristóf Attilában és Ábrahámban? Hogy mindhármójukhoz szólt az Úr, nevükön szólította õket:
- Ábrahám!
- Imhol vagyok.
- Karcsi!
- Itt vagyok, Uram.
- Attila!
- Én?
- Attila!
Hátranéz, áll-e mögötte valaki... - Én? Nekem szólsz?
- Attila!
....
Persze a három párbeszéd nem egy helyen és idõben zajlott. Ábrahám és Karcsi megtért emberek, Attila keresõ. Keresésének gyönyörû epizódjait írta meg, Ábrahám életébe beleágyazva a sajátját.
A kristófi Ábrahám történet már önmagában is megállná a helyét. A sokszor szûkszavú ószövetségi szakasz “túlírása” közelebb hozza a kort és a vélhetõ hangulatot, melyben Ábrahám, Sára, Izsák, Lót és a többiek éltek, szerettek, szenvedtek. Ahogy az Úrral kommunikáltak. Ábrahám és a Teremtõ párbeszédei közvetlenségükben, évõdõ humorukban Don Camillo és Krisztus társalgásaira emlékeztetnek, Isten megértõ-mosolygó szeretetét sugározva felénk.
A zsurnaliszta szerzõ betegségérõl készített (ön)tudósítása (“most alig van más hír, mint önmagam.”) szintén önálló remekmû. Igazi hitvallás, kár, hogy e lap Confessio rovatába túl hosszú lenne. A beteg, kiszolgáltatott ember megfigyelései önmagáról és a világról csak a lényeget és az igazán fontosat látja. Meg az aprót és a mindennapit, mint például a teniszt, mely élet-szimbolummá lép elõ a halál torkában…
DE a könyv a két önálló rész összedolgozatlan-összedolgozásával válik zseniálissá. Olvasás közben olyan vízióink lehetnek egy-egy pillanatra, mintha a múlt és a jelen, Szodoma és Budapest, az egyiptomiak és köztünk semmi különbség nem volna; minden megvolt, ami megvan. Délibábként táncol elõttünk ez az evidencia, de nem tudjuk megfogni, megtapintani, csak érezzük. A két szöveg úgy viszonyul egymáshoz, mint a háromdimenziós szemüveg zöld és piros lencséje: két szemünkkel mást és mást nézve csak síkot érzékelünk, de az agyunkban tér képzõdik. Az ószövetségi ember és a mai kor szülöttei együtt hordozzák az igazságot, melyet a szerzõ elénk tár.
Hogy mikor olvashatunk újra ilyen jót - min csöndesen sírni és hangosan nevetni is lehet -, én nem tudom.
P.S. Imádkozzunk Karcsi mielõbbi gyógyulásáért!
(Ábrahám, Isten barátja, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1997.)

Foci életre-halálra (Ugrás a lap tetejére)

Az emberek rengeteget szidják a magyar focit: - Falábúak egytõl-egyig! - Egy kanyi vasat se adnék nekik! - Menjenek inkább dolgozni! Vége-hossza nincs az efféle vélekedéseknek. Pedig ha végignézünk az NB I játékosain, láthatjuk, hogy valamilyen szinten mind értenek a szakmájukhoz, ismerik a játékszabályokat. Tudják, hogy két kapura megy a játék, hogy a labdát lábbal kell rúgni, és csak bedobásnál szabad megfogni, hogy az ellenfél felrúgásáért büntetés jár, és a bírót sem érdemes melegebb éghajlatra küldeni. A szabályok megvalósítása sokszor valóban hagy némi kívánnivalót maga után, de nem a nemismerésük, vagy direkt semmibevételük eredményezi a gyenge játékot.
Ellentétben a magyarországi rendszerváltoztatást felölelõ politikai bajnoksággal. Az ebben résztvevõ csapatok - MSZMP TBC, Média SE, Köztársasági Elnök(szdsz) TE, Minisztériumok FC, Taxi BT, Torgyán - Csurka TSE,...-, úgy fociztak évekig, hogy labdáról még nem is hallottak, a kapufát a körtefával keverték, mirõl szüretelni lehet, és mindeközben agyonrugdosták a bajnokaspiráns Miniszterelnök KHC csapatkapitányát és játékosait. Voltak készakarva rugdalózók és voltak, akiknek csak nem sikerült pontosan a becsúszó szerelés. Például a Média SE egyáltalán nem törõdött a Miniszterelnök KHC góljaival, még akkor sem, mikor az 5:0-ra laposra verte a Köztársasági Elnök TE faultokkal, hencekkel operáló gárdáját. A bundázókról jobb volna szót sem ejteni, kik saját kicsinyes érdekeikért eladták a legfontosabb meccseket. Az emberek ezt a bajnokságot is megunták, és szidták a csapatokat: - Egy kanyi vasat se adnék nekik! - Menjenek inkább dolgozni! Csak az a bökkenõ, hogy ennek a focinak a szabályait a szidalmazók sem ismerik, alig akad közülük valaki, aki labdába rúghatna. És ezért nem vették észre ennek a játéknak a legnagyobb egyéniségét, ki jól cselezett, jól lõtt, gyors volt, és látott a pályán, de a többiek szétrúgták. Május 24.-tõl újabb nagy focista hírében álló csatár állhat Miniszterelnök KHC élén, A miniszterelnök címû könyvbõl - mely szubjektív és mégis hiteles korrajz- pedig utánanézhetünk a szabályoknak...
(Debreczeni József: A miniszterelnök, Budapest, Osiris 1998.)

Szonettregény (Ugrás a lap tetejére)

Már a kötet címe is két mûfajra utal, és legalább még kettõt felfedezhetünk benne: a naplót és az önéletrajzot. A hírlapíró-költõk mindig könnyedén grasszáltak a mûfajok és a formák között, gondoljunk csak Kosztolányira. Így van ezzel Csontos is.
Négy és fél hónap alatt írt 196 szonettet, ami sok. De ahogy õ írta, úgy rengeteg.
Ismétlésképpen a Kicsitõl a Nagy felé haladva: egy szonett 14 sorból áll (4 versszak: 2 négysoros és 2 háromsoros), egy szonettkoszorú pedig 14 szonettbõl és egy mesterszonettbõl. A mesterszonett sorait a 14 szonett utolsó sorai adják ki. Csontos a szonettkoszorúból írt tizenhármat. Ez ugye 195 szonett. Ráadásképpen minden mesterszonett keretsorából összerakott egy százkilencvenhatodikat.
A költõnek-ez verseibõl kiderül-, van köze Istenhez. Ezért is elképzelhetõ, hogy õ a Nagytól a Kicsi felé haladt; megírta a 196. szonettet, majd azt “visszabontotta” a mesterszonettekre stb. Akármerrõl akármerre haladt: bravúros. Én még mentem volna tovább, hogy ízekre szedjem a mûvet, ennek (is) köszönhetem, hogy pár napig a környezetem bolondnak nézett. Egy nagy kockás papírra felraktam a verssorok szótagszámait. Csupa nyolcas és kilences hevert a papíron (a klasszikus szonettsorok 10 és 11 szótagúak, ilyen sorokból építkezik József Attila és Markó Béla szonettfüzére is, ill. a költészetnapi “ÉS” hólabda fûzére, melynek szerzõi között nem lelhetjük fel Csontosét... ), de most inkább nem mennék bele a mátrixalgebrába. Ciklusonként a szótagok számában nincs rendszer, de minden kijön, aminek ki kell jönnie.
A könyv alakja, mérete, borítója (Székely Berta munkája), színei (Magyari Márton festményei), tagolása mind jólesõ érzéssel töltik el az ember tenyerét és szemét. Ugyanakkor a versek hangulata kicsit szomorkásabb, melankolikusabb, mint amilyet a képek élénk színvilága tükröz, ám - szöveg és kép - mégsem idegen egymástól.
Naplószerûen felvillantott, önéletrajzi elemekkel átszõtt regényt olvashatunk. Az alkotó nem adott címet az egyes füzéreknek, de az eligazodáshoz jelzek egy két lehetséges fejezetcímet. Ezek nem kapcsolhatók kizárólag egy-egy ciklushoz, amolyan mozgó címek, melyek az egész regényt lefedik: Zene - Madár- Szabadság (“Szárnyad ha nincs ragassz magadnak / S repülj, míg felröppenni hagynak- / élvezd a légáram hûsét;”), Szerelem- Egyesülés - Házasság- Család (“hitvesed láttán elsápadnak / könnyû kis költõi lányok.”), Idõ - Öregség- Betegség- Elmúlás (“Idõd az örök pillanat, / mégis folyton kifutsz belõle”, “ S nem vigasztal, hogy megnyugvást hoz / estéd, ha közben pattanásos / napkölyök falja vattafelhõd.”) Politika - Irodalom (“Estébe indázó ülésszak / túlóráztatja a büfést, / leadták rég a rendelést: / valami medvebõrre isznak;”)... Vagyis minden, ami az Élethez tartozik. Az õselemek gyakori ismétlése kitágítják a horizontot az egyetemes természetre, a bibliai utalások pedig hittel töltik meg az Univerzumot. A mû fõhõse az egyes szám elsõ személyben megszólított ember: elsõdlegesen maga a költõ. Másodlagosan mindenki, aki rezonál Csontos mûvészetére, és tudja, hogy “egyszer osztanak mennyek honába vízumot”.
(Göncöl Kiadó, Budapest 1997.)

Levelek egy ifjú regényíróhoz (Ugrás a lap tetejére)

Sokan szeretnének ma Magyarországon prózaírók lenni. Bizonyságul erre, megfigyelhetõ, hogy a különbözõ irodalmi pályázatokra és ösztöndíjakra százával érkeznek a pályamûvek. Még akkor is, ha a kiírt (és csak egy gyõztesnek járó) fõdíj értéke nem éri el egy betanított segédmunkás kétheti kosztpénzét se. A sok írójelölt léte is ösztökélhette a kiadót, hogy megjelentesse magyarul a dél-amerikai Mario Vargas Llosa Levelek egy ifjú regényíróhoz c. könyvét. Már ha csak minden íróaspiráns vesz belõle egyet, akkor is jó bolt lehet a kiadása, nem beszélve a “befutottak” népes táboráról, kiket méltán érdekelhet a nagy pályatárs eszmefuttatása a regényírás mikéntjérõl. Igaz, négy évvel ezelõtt az európai irodalom kiválósága Umberto Ecco is közreadta gondolatait a “fikció erdejérõl” ugyanennek a kiadónak a gondozásában, bemutatva milyen rejtélyes és bonyolult viszony alakul ki szerzõ és olvasó között. Már persze, ha jó a könyv. Llosa könyve azonban nem annyira jó. Modern tankönyvhöz hasonlítható, mely állandóan olyan példákon mutatja be a különféle írói fogásokat, melyek a magyar fülnek alig érthetõek. A szerzõ által a legtöbbször felhozott egymondatos (!) novellába (!) a fordító tolla is majdnem beletörött, mit lábjegyzetben külön közölt is honfitársaival. Az ominózus mondat a következõ: “Amikor fölébredt, még ott volt a dinoszaurusz.” Nyilván ez egy jó kis mondat: spanyolul. Olyan, mint magyarul: “Másnap kirúgták Öttevényit.”...
A nyelvi akadályokon túl kulturális szakadék is tátong köztünk, hiszen nem beszélni mondjuk Dosztojevszkíjrõl, vagy Tolsztoljról a regény kapcsán a mi földrészünkön: minimum mulasztás, he nem bûn. Félreértés ne essék, nem a világhírû Llosat kívánom mószerolni, hiszen az eddig felsoroltakról egyáltalán nem tehet. Mûve fegyelmezetten veszi végig a hivatástudattól, az elhitetõképességen át a stílus, az idõ, a tér és számos egyéb elem boncolgatásával a jó regény kulisszatitkait. Ám az is igaz, hogy a fejezetenkénti levélforma igen mesterkéltnek tûnik, a megszólításon és a búcsúzáson kívül semmi nem utal arra, hogy valóban egy fiatalemberrel levelezne. Ezenkívül figyelembe se veszi az írás lelki tényezõinek elemzését, nem beszél a témaválasztás nehézségeirõl, és a “kihordási idõrõl” sem.
Ha nem lenne drága Limába levelet küldeni, ezt írnám Llosanak:
Kedves Mester! Ne haragudjon, hogy bátorkodom zargatni Önt, de nem kellett volna a mi szegényedõ, mégis egyedülálló nyelvünkre átültetni az Ön szövegét, ezt az egy mondatát kivéve: “Ezért aztán senki sem taníthat meg senkit az alkotásra; legfeljebb írni és olvasni.” Üdvözlettel: Hajnalpír

Mószer (Ugrás a lap tetejére)

Jó esetben az irodalom és az élet közvetlenül hatással vannak egymásra. Mióta nem történetek, hanem “szövegek” folynak posztmodern szerzõink tollából, ez nem mindig van így. Az irodalomtudósok szerint e sok szempontból szükségszerû folyamat után, végre megérkezni látszik egy ifjú generáció (huszonévesek!), amelyik igyekszik visszatérni elsõ mondatom lényegéhez: az életbõl veszi a történeteit, és az élõknek meséli azokat. Külön megsüvegelendõ teljesítmény, ha valaki olyan témához tud nyúlni, ami még nem lerágott csont, de mégis izgatja az emberek fantáziáját. Ezenkívül, ha valakinek sikerül egyedi dolgok bemutatásával általános érvényû igazságokat is felcsillantania, az igen elégedett lehet írói pályája indulásával.
Pontosan ez történt Szántó T. Gáborral, aki civilben a Szombat címû zsidó kulturális folyóirat fõszerkesztõje. Írt egy kisregényt, melyben a divatos napló mûfajt választotta egy idõs rabbi életútjának, bonyolult lelki változásainak, vívódásainak elbeszélésére. Azontúl, hogy a recenzens és az Igen olvasók számára nagy valószínûséggel teljesen ismeretlen világ tárul fel a zsidó hit és kultúra bemutatásával (a különféle zsidó nyelvjárások kevert szavai külön szószedetben követhetõk nyomon), az oly sokat vitatott asszimiláció sokrétû megközelítésével, az öregedés keserves és szép felismeréseivel, az író rendkívüli érzékenységgel járja körül a közbeszédben “besúgó”, “III/III-as” vagy hivatalosan az “ügynök” szóval leírt jelenség problematikáját. (Tudomásom szerint rajta kívül csak az Igen próbálta meg ennyire õszintén, ám nem ennyire cizelláltan megpendíteni a témát - természetesen a nyilvános gyónást végzõ érintetteken kívül -, lett is belõle haddelhadd.) A könyv címe a fenti szavak zsidó megfelelõje, melynek igei alakját magyarul is használjuk. Az idõs rabbi is mószerolt, az egykori NDK és a magyar titkosszolgálatok megbízásából. Gyökereiket keresõ zsidó fiúknak tart elõadásokat a történelem besúgóiról és besúgásairól, miközben egyre inkább saját magába botlik belsõ harcaiban. Naplójában számtalan magyarázatot ad arra, hogy mi miért történt úgy, ahogy; keresi a kibúvókat, de sehogyan sem találja. Pontosan tudja mi a bûn, és mi a bûnhõdés.
A könyv szerzõje szerint a zsidóságon belül nem volt túl pozitív mûvének fogadtatása. Én meg azért tartom fontosnak beszélni róla e lap hasábjain, hogy a katolikusok között pozitív legyen. Mert ezt a regényt az író - ha tudtán kívül is - helyettünk és értünk is írta.
(Szántó T. Gábor: Mószer, Magvetõ, 1997.)

Amor Patriae (Ugrás a lap tetejére)

Comenius találta fel a tankönyvet, melyben a szemléltetõ képek, ábrák mellé rövid szövegmagyarázatokat fûznek. Ebben az értelemben tankönyv Móser Zoltán Amor Patriae címû fotóalbuma. A tematikusan rendezett fényképek látszólag csak utakról, várakról, házakról (köztük nagy magyarok szülõházairól), falvakról és temetõkrõl szólnak. Valójában sokkal többrõl. Olyan dolgokról, amiket csak a legnagyobbak -Kodály, József Attila, Radnóti- tudtak érzékelhetõen megfogalmazni. Az õ szellemük is felidézõdik a képek mellett egy-egy szövegtöredékükkel. Meg a többi magyar emberé is, akik ebben az országban élnek. Bár valóságos ember csak két képen látható, de cselekedeteik, gondolataik, vágyaik valamennyirõl sugároznak. Ám leginkább szenvedéseik jelennek meg ebben a rendhagyó “turista albumban”, melyben nem az ötcsillagos budapesti szállodákat, vagy a századfordulón épített büszkeségeinket kapta lencsevégre a szerzõ, hanem a szegény-gazdag másik Magyarországot. Azt, amelyik sáros, romos, pusztulófélben lévõ, mégis örök értékeket hordozó. Amelyikben fa nõ az elhagyott várfalból, és amelyikben térdig ér a víz egy kiadós zápor után. Amelyikben nem tudni, hová vezetnek az ingoványos dûlõutak, s amelyikben nádtetõs viskókban születtek a nemzet nagyjai. S amelyiket a házaikba zárkózó, szappanoperákat bámuló tömegek igyekeznek elfelejteni. De ez nem fog nekik sikerülni. Részint, mert jó részüknek az élete máig ebben a közegben zajlik, részint pedig azért, mert Móser “tanár úr” és a hozzá hasonló hazaszeretõk mûveikkel tanúskodnak róla.
Móser Zoltán: Amor Patriae, Kráter Mûhely Egyesület, 1999.)

Vitacikkek vita nélkül (Ugrás a lap tetejére)

Vannak emberek, akik abból élnek, hogy írnak. (Dosztojevszkij, Balzac nyomorogtak, éheztek és fáztak.) Na, nem regényt vagy novellát, hanem a véleményüket. Írástudóknak (nem rabbiknak!), mértékadó értelmiségieknek, véleményformáló eliteknek aposztrofálják egymást, ám legszívesebben közíróknak neveztetik magukat, és úgy kürtöltetnek maguk elõtt. Mindenrõl van véleményük. És, ha nincs mirõl legyen, akkor is kitalálnak valamit. Merthogy ebbõl élnek.
Átlátszó, de zseniális trükkhöz folyamodtak most is. Jobboldali közíró (ilyen is van), aki évek óta írja a magáét egy-két fentiek által szalonképtelennek ítélt lapban, gondolt egyet és elküldte az egyik cikkét a Legnagyobba (NEM szocialista napilap). Két hónap fagyasztás után (ennyi idõ kellett ahhoz, hogy minden írástudó kihegyezze a körmét, és megfaragja a ceruzáját) le is hozták az anyagot a fõszerkesztõ kommentáló vitacikkével egy oldalon. Ettõl kezdve megszûntek Jobboldali gondolatai tabunak számítani, és héjaként csaptak le rájuk az addigra körömhegyezett, ceruzafaragott közírók. Azaz, dehogy. Nem Jobboldali gondolataira csaptak le, hanem annak ürügyén, egymással kezdtek el foglalkozni. Valahogy így: “Teljesen egyetértek Tamás (Sándor, Péter..) barátommal, hogy Jobboldali egy szemét, fasiszta, gazember, kivel nem érdemes vitába szállni (!), mert méltatlan arra, , de kitûnõ (kiváló, remek, nagyszerû...) barátom nem fogalmaz pontosan akkor, amikor a blablabla-ról beszél, mert így meg úgy, de leginkább, minekutána aggályosnak tartjuk, ha a Legnagyobba ilyet is lehet.STB.” Hogy mit írt Jobboldali azt olvasóik 97 százaléka nem tudja meg soha (valószínûleg nem is annyira kíváncsiak rá), de hogy egy állat, azt beléjük verik.
Teréz anya semmi Pénzért nem csinálta volna, amit csinált. Írni is jobb ingyen!
U.I.: Mit szólnátok, Kedves Igen Olvasók, ha a következõ számtól hat hónapon keresztül nyolc oldal azzal lenne tele, hogy milyen kiváló barátom nekem a Szõnyi Szili, a Réti Gabi meg a Huszthy Bömbi? A kitûnõ Blanck Mikirõl nem is beszélve...
(Holocaust álvita Magyarországon, 1999.)

Kiállítás (Ugrás a lap tetejére)
Horizont

- Hogy tetszik a kiállítás? - kérdésemre “Bolond vagy?” - gyal válaszolt a grafikusmûvész, kit a saját mûveirõl próbáltam kifaggatni – sikertelenül - mielõtt magam is megnéztem volna legújabb tárlatát. A papírra, dróthálóra és fémlapokra festett képeknek nincs címük, egységes kompozícióként mindegyik a Horizontról szól. Annak viszonylagosságáról, térbeliségérõl, pici barnasárga mellett kék-feketeségérõl. A két dimenzióban festett felületek a hajtogatásokkal, hajlításokkal és vágásokkal térbelivé formálódnak, s tényleg látszik az egész látóhatár. Nagyvonalúság és aprólékosság, szerkesztettség és véletlenszerûség együtt válik tapinthatóvá a galéria boltíves falai között. Ahogy Pilinszkyrõl mindi a “mélypont ünnepélye” úgy Schmalról “az egyszerûség gazdagsága” jut eszembe.
Lehet, hogy bolond vagyok, de nekem nagyon tetszenek a képei.
(Schmal Károly: Horizont, Budapest Galéria)

Száz éves a mozi (Ugrás a lap tetejére)

Nem igazítottak útba a teremor nénik, találomra balra indultunk el az Ernst múzeum termeiben. Így a magyar mozi történetének eloször az építészeti vonatkozásaival ismerkedhettünk meg. A múlt század elején valóságos palotákat emeltek a filmek és nézoik tiszteletére. Éppen ez adta a kiállítás szomorú aktualitását, hogy száz év elteltével az utolsót is bezárták a filmszentélyek közül. Gyozött a multiplexek világa.(?)
Pedig tényleg fantasztikus építmények voltak ezek a mozik, melyeknek igazi hangulatáról ezután csak a Mándy-novellákból kaphatunk ízelítot. Meg azokból a tervrajzokból és korabeli fényképekbol, amiket itt kiállítottak, s amelyekkel rövidesen könyvbe szerkesztve is találkozhatunk. Szervesen kapcsolódik a kiállítás építészeti blokkjához a magyar filmtörténetet és mozikultúrát bemutató rész. A szerves kapcsolatot egy fantasztikusan berendezett pénztár - elocsarnok - nézotér terem teremti meg. A pénztárban található tárgyak minden korosztály emlékeit elohívják, nem véletlenül álldogálltak elotte révülten hosszú percekig a nyugdíjasok és a mai harmincasok egyaránt. A tárlat harmadik termében aztán mindenki kedvére nosztalgiázhat a különbözo évtizedek mozimusorait böngészve (nagyon elgondolgodtató, hogy ma, amikor a politika szintjén legnagyobb vitákat kiváltó filmkészítési bohózat zajlik, addig az aczéli zord idokben micsoda filmek készültek, micsoda forgatókönyvek alapján (az egész magyar irodalom felhasználásával), micsoda színészekkel!!!), a mozikat bemutató fényképalbumokat böngészve, a Nyugat írógenerációjának ujjóngó, filmeket dicséro írásait olvasgatva, Jávor, Kabos, Latinovits képeiben gyönyörködve. A kiállítás elején - nekünk és sok útba nem igazított vendégnek a végén - egy óriási falon a mozi számos nyelven való elnevezése van felírva a svédtol a csehig, a hébertol az oroszig. Sok nyelven teljesen azonos az írásmód, legfeljebb a kiejtésben lehet némi különbség.
Egyedül magyarul (volt) mozi a mozi…
(A mozi száz éve, Ernst múzeum)

Színház (Ugrás a lap tetejére)
A fösvény

Egy kezemen meg tudom számolni azokat a színpadi szerzõket, akiknek a mûvei mindig ídõszerûek maradnak. Ha Shakespeare az elsõ - a hüvelyk ujjam, akkor Moliere a második - a mutató ujjam. Õ valóban mindig rámutat valamire - mondjuk egy rossz tulajdonságra -, mely az emberhez tartozik a bûnbeesés óta.
A rossz tulajdonság, jelen esetben a fösvénység, megszemélyesítve jelenik meg a színpadon Harpagon alakjában, kivel teljesen azonosulni tud a fõszereplõ Haumann Péter. Hókuszpók magyar hangja a rajzfilmhõsre emlékeztetõ köntösben karakírozza ki a mérhetetlenül pénzéhes, kapzsi és fukar Embert. Pénzesládája keresésére még a közönség soraiba is letéved a pódiumról, és a bábszínházakban szokásos módon kommunikál a nézõkkel: - Ki lopta el a ládámat?... - Nem látták? Maguk mirõl pusmognak ott? A publikum pedig kínjában kacag, mert valóban olyan világban élünk, hogy bárki ellophatja a másik pénzét. Vagy a reggelijét, kabátját, kocsiját. Idejét.
A mûvész, ha kitartóan és alázattal dolgozik, és szakadatlanul képzi magát eljuthat a csúcsra: a bölcsességre. Ez sugárzik Haumannról, mikor egy agyonripacskodható szerepet lehelet finoman formál meg, mindig visszafogva a gyeplõt az utolsó pillanatban. Sokat segítenek ebben fiatal játszótársai, kik tudatában vannak, hogy ez az este Hókuszpók –Haumann - Harpagon mesteré. Nagyon tetszett a díszlet is, mely a legkülönbözõbb korokból való ócska bútorok összevisszaságából állt. Az egymásra halmozott kacatok helye (hintaszék a komódon) és állaga (három részre szétesõ franciaágy) a jelbeszéd magasiskolája.
Elõadás után csúsztattam egy százast a ruhatáros néninek; megvolt a kabátom, zsebében a kocsikulccsal...

Cselédek (Ugrás a lap tetejére)

Én még ilyen nyomasztó darabot sose láttam! Biztos bukás. Egy felvonása ellenére, csak az elottem lévo sorokból tízen távoztak a vége elott. A méltóságos asszonyt és testvérpár szolgálólányait eredetileg férfi színészek alakították az 1947-es párizsi premieren. A Forgács Péter rendezésében színre vitt Jean Genet mu hoseit az idei, Pesti színházbeli bemutatón viszont három kiváló magyar színészno kelti életre. Remekül. Különösen a két cselédlány alakítása parádés (Claire: Börcsök Eniko, Solange: Pap Vera). A fizikailag és pszichikailag is megterhelo szerepeket, a közönségességet és a finom lelki rezdüléseket egyaránt remekül elénk varázsló muvészek mindent kiadnak magukból. Mindhiába. A bérletes nézok átcsoportosításával mesterségesen felduzzasztott nézotér így is ido elott kiürült. Nehéz elviselni a színpadról áradó orületig fokozott gyulöletet, a leszbikus imádatot, az állati ösztönök tobzódását. Ilyen az ember? Ilyenek volnánk mi? Inkább menjünk ki! - gondolja a munkából, családja mellol a színházba igyekvo, kikapcsolódásra vágyó nézo. És igaza van. Folyó, magas épület, vagy éppen kötélgyár közelében álló teátrumban kifejezetten tiltanám ennek a darabnak a bemutatását. A Pesti színházból meg magától is kimúlik. Csak szegény Pap Veráék éljék túl…

“Mûvészet” (Ugrás a lap tetejére)

Baráti körben rengetegszer használjuk különféle helyzetekre, eseményekre, tárgyakra és emberekre a “zseniális” jelzõt. Ez persze sokszor túlzás, s ezért a szó jelentõsége, valódi értéke megkopni látszik. A Mûvészet címû - Magyarországon 1997-ben elõször bemutatott- színdarabra, annak szerzõjére, valamint a honi változat szinésztriójára viszont nem lehet más szavam: zseniálisak. Hogy honnan tudhat az emberrõl ennyit (majdnem mindent) egy 1957-ben Párizsban született, félig szamarkandi, félig magyar származású nõ (Yasmina Reza), nem tudom. Hogy mindezt hogyan képes ilyen egyszerûen, a világ minden táján érthetõen (nyilván, ha franciából lefordítják) megírni: pláne nem tudom. Hogy kinek jutott eszébe (Ascher Tamás rendezõnek?) ezt a három színészt (Bán Jánost, Haumann Pétert és Lukáts Andort) a szerepekre kiválogatni, megint nem tudom. Hogy a magyar szellemi közélet képviselõi, a folyóiratok szerkesztõi, az irodalom tanárok, vagy akár a Kossuth Rádió hírei miért nem írják, mondják naponta százszor, hogy “ezt mindenkinek látni kell!” (személyes befolyásom miatt még csak tízen nézték meg a darabot), azt se tudom. Két dolgot tudok csupán: 1. Közeli rokonomat 16 év óta most láttam elõször másfél órán keresztül, teljes nyugalomban, egyhelyben ülni. 2. A szavak értelmérõl, az értékek viszonylagosságáról, a mûvészet erejérõl, a társas szerepekrõl, az igazi barátságról, a kis dolgok nagyságáról, a pénz értékérõl, a nõk mindenütt jelenvalóságáról, az öregedésrõl, egyszóval: az életrõl, ilyen jót még soha nem láttam. Egyszerûen zseniális.
(Yasmina Reza: Mûvészet, Katona József Színház)

Zene (Ugrás a lap tetejére)
Régi csibészek

Az állatok úgy vannak teremtve, hogy alkalmazkodni tudjanak környezetükhöz. Az emberek is. Csak éppen “szocializációnk” idején rengeteg dolog rögzül bennünk, ami legalább annyira nehezíti, mint segíti a beilleszkedésünket. Idegen társaságba keveredve próbáljuk bemérni a többieket: honnan jöttek, mivel foglalkoznak, kik a szüleik. Ha ez sikerül, megnyugszunk és kezdjük otthon érezni magunkat. Viszont a meghatározhatatlan, a tömeg mindig bizonytalansággal tölt el. Hiába fordultak meg tízezrek a Szigeten (lásd szeptemberi számunkat), szociológusok nélkül is pontosan meg lehetett határozni, hogy kik voltak ott.
Jegyet kaptam ajándékba feleségemtõl az utóbbi idõk számomra legmeghatározhatatlanabb közönségû rendezvényére. (A Stadion felé menet idéztem fel, hogy mit jelentett az 5. A-ban “omegásnak” lenni, és hogy hogyan hallgattam a biedermeier asztalkán álló Sokol rádiót, melybõl a negyven éves könyvelõrõl szóló dal bömbölt.) Voltak ott borotvált fejû, nyak nélküli, aranyláncos izomagyúak, farmerkabátos, borostás részegek, selyemjoggingos edzõcipõsök, estélyiruhások, öltönyösök, miniszoknyás, melltartós, holdjárósok, batyus fõkötõsök, épek és mozgássérültek, kicsik és nagyok, vidámak és szomorúak. Mindenki. Mindenki, aki ráért (mert pénz csak kevés kellett a mai koncertjegyekhez viszonyítva), hogy meghallgassa és megnézze a gyöngyhajú Mecky-t és csapatát, kikhez a legrégebbi játszótársak (Presser, Somló, Laux) is csatlakoztak. Volt lézer és tuzijáték, meg félkülföldi vendégmûvész. De az igazi az volt, mikor vagy ötvenezren énekeltük a színpadon állókkal, hogy: “Régi csibészek nem ismernek engem meg...”, mert akkor bizony elszorult a torkom, s egy pillanatra felismertem, hogy kik ezek az emberek itt körülöttem, ez a fent leírt színes sereg, és ki vagyok én. Mi vagyunk a régi csibészek, akik itt élünk ebben a pici országban, és a világ számára teljesen érthetetlen nyelven beszélünk, és ez(ek) a dal(ok) csak nekünk jelentenek valamit. Meghatároznak bennünket.
(Omega koncert, Népstadion, szept. 4.)

Mennyi? 30! (Ugrás a lap tetejére)

A Szörényi testvéreken, Bródyn, Geszti Péteren és a kormányzó párt néhány parlamenti képviselõjén (köztük a házelnökön és kislányán, ill. az új kultuszminiszteren) kívül számtalan ismerõs (templomból, iskolából, kultúrházból) arc tûnt fel a Zeneakadémia Nagytermében, hogy megünnepeljen egy zenekart. Egy olyan zenekart, amelyik nem szokott az ilyen “cifra palotákhoz” és nagy tömegekhez, annál inkább iskolák tornaterméhez, vagy a határainkon kívül fekvõ, de magyar emberek lakta települések “mûvelõdési” házaihoz, és nem csak magyar közönségéhez. Olyan zenekart, amelyiknek barátja (jelen idõben!) Ady és Kosztolányi, József Attila és Weöres Sándor, sõt Jeszenyin és jó néhány dél-amerikai költõ is. Olyan zenekart, amelynek tagjai rövidesen a nagypapa korba lépnek, de egyre inkább értik a kicsinyek nyelvét, miközben “fölneveltek” legalább hat generációt. Olyan zenekart, mely rászoktatott sokunkat a versolvasásra, s amelyik ismeri az “éjszaka csodáit”. Olyan zenekart, amelyik minden évben megünnepli a Karácsonyt. Olyan zenekart, amelyikben egyénileg mindenki többet tud annál, mint ami átlagosnak mondható, s a tehetség és tudás tapinthatóan szeretettel párosul. Olyan zenekart, amelyik az egész magyar közéletben és mûvészvilágban egyedülálló: kalákában dolgozik.
Annyi ünneplõjük akadt, hogy egymás után két koncertet kellett adniuk. Az elsõrõl kifelé tartók frontálisan ütköztek a másodikra befelé tuszkolódókkal. A lengõajtókban összevillantak a tekintetek. A hóesésbõl betérõk kíváncsian fürkészték a meghatott, távolba révedõ szemeket. Már a küszöbön megcsapta õket a meleg...
(A KALÁKA együttes 30 éves ünnepi koncertje, Zeneakadémia, 1999. november 23.)

Öt tusa (Ugrás a lap tetejére)

1. Vannak emberek, akiknek a sport(olás) a foglakozásuk. Vannak közülük olyanok - az én szememben -, akik még nem sportolók (garázdálkodnak, elhízottak, Uram bocsá alkoholos befolyás alatt bankot rabolnak), és akadnak olyanok is, akik már nem sportolók (NDK-s úszónõk, szovjet kosarasok, amerikai pankrátorok). Elfogult osztályozásom szerint sportoló például Egérke, Kokó és Balczó. És persze az újdonsült világbajnok öttusázók: Vörös, Balogh, Hanzély, Sárfalvi.
2. Létezik diplomácia és sport diplomácia. Nehezen tudtam kettéválasztani magamban a két fogalmat, mikor a Margitszigeten a lemenõ nap fényében (az utolsó Medárd-tombolás után egy órával) a magyar himnusz hangjaira felemelkedett a piros-fehér-zöld lobogó, jobbra tõle és egy kicsit alatta az orosz, balra tõle még lejjebb az amerikai zászló társaságában.
3. Mondják, unalmas, nem túl látványos sport az öttusa. Ehhez két dolgot fûznék hozzá:
a., Feleségemet és körülötte több ezer embert még soha nem láttam úgy felbuzdulni sporteseményen, mint a váltó napján (pedig voltam egy-két válogatott meccsen a Népstadionban),
b., Nem hallottam még olyan viadalról, melyre ezrek nem jutottak be jeggyel (!) a kezükben, mint ahogy ez a döntõ napján történt.
4. Politikusoknak ma már nem szabad meglovagolniuk (sic!) a sportolók sikereit, mert a közönség (nép) egészen kiválóan ketté tudja választani elõbbiek és utóbbiak teljesítményét. Ahogy a díjak a Sportminiszter (Fõpolgármester) kezébõl a Világbajnokok kezeibe jutottak, változott a “pfújj” és a füttykoncert tapssá és “szépvoltfiúk”- ká. (A fütyüléskor egyetlen bõrfejû sem volt a lelátón!)
5. Balogh “Balczi” futását egyszer, célba érkezését legalább egy tucatszor láttam. Ilyen sokszor egymás után már nagyon régen lábadt könnybe a szemem. Hiába kiabálta széttárt karokkal a célszalagot szorongatva, hogy: NEM, NEM, NEM. Aki látta, tudja, hogy: IGEN.
(Öttusa világbajnokság, Margitsziget, július 12-18.)

.