Tartalom: Gyönge-erős Villanyszámlás Koncentrált feszültség Kabócák Kettesben Idő van Lintánia November 2. Mosolygó biciklista Élő és holt terek Csönd

Harminchárom

Gyönge-erős (Lap teteje)
"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős."

Mikor negyedszer pásztázom végig a húsz tévécsatornát,
Mikor dugózatlan kádba engedem a fürdővizet,
Mikor lefekszem, hogy el ne fáradjak,
Mikor gondolkodom, hogy ne kelljen dolgozni,
Mikor előre szenvedek,
Mikor nem nézek a szemekbe,
Mikor kérés nélkül kérek,
Mikor beszélek, hogy betöltsem a csendet,
Mikor válasz helyett kérdezek,
Mikor kérdés helyett válaszolok,
Mikor az erőst gyengének gondolom,
Akkor vagyok gyenge és eros.

Villanyszámlás (Lap teteje)
Mottó: Meg lehet halni anélkül, hogy vér folyjon, megszületni viszont nem.

Szent Ferenc korában nem kórházban szültek az asszonyok, és ezzel időnként mai követői is próbálkoznak. A fiatal házaspár is így tett volna, ha a magyar egészségügy ezt lehetővé tenné a kistelepüléseken is. Kénytelenek voltak hát vidéki otthonukból felrándulni egy pesti kölcsönlakásba, hogy csemetéjük megláthassa a napvilágot. Többen segédkeztek az orvosspecialistán kívül: férj, testvérek. Egyszercsak csöngettek. Az egyik könyékig feltűrt ingujjú, véres kezű segéderő nyitott ajtót. A megdöbbent villanyszámlás csak annyit bírt kinyögni: - A háziak? - Nincsenek itthon! - mondta zavartan a véreskezű. Aztán még hebegve hozzáfűzte: - Ööö, én pedig a gyerekekre vigyázok.
Az újszülött és édesanyja jól vannak, a villanyszámlás pedig ritkábban jár azon a környéken.

Koncentrált feszültség (Lap teteje)

- Melyik az a terület az életedben, amin leginkább szeretnél javítani? - szegezte nekem a kérdést az elegáns fiatalember, miután jegyzettömbbel a kezében leállított a karácsonyi forgatagban, és udvariasan, de határozottan megkérdezte, feltehet-e egy kérdést. Feltette. Kis gondolkodás után úgy döntöttem, elárulom neki.
- A koncentrálóképességemen kéne... - Szeretnéd tudni, hogyan kellene? - kérdezte biztatóan. Felocsúdva a jó kezdés igézetéből, megéreztem: itt csapda készül. Belső vezérem megálljt parancsolt: - Nem, nem szeretném tudni! - nyögtem ki. - Jó, akkor gyere velem - és már tessékelt is befelé a közeli üzletház kapuján. - Azért nem jó a koncentrálóképességed... - Én nem mondtam, hogy rossz a koncentrálóképességem - vágtam közbe -, csak javulhatna - mondtam öntudatosan, míg felfelé lépkedtünk a lépcson. Közben kezet nyújtott és bemutatkozott.
A következo pillanatban már bent is voltunk üvegezett irodájában. Kolléganoje hozzám hasonló "ügyféllel" bíbelődött, a két asztal közül az egyiknél. A másikhoz mi ültünk le. - Vedd le a kabátod! - Nem veszem le! - Szóval a dianetika segítségével javítható a koncentrálóképességed. Kitöltesz egy IQ-tesztet, meg egy másik amerikai tesztet, és megtudhatod ebbol a könyvbol, hogyan fejlodhetsz. Az egésznek a kulcsa: a benned lévo emlékek és a feszültség kapcsolata. - Szigorlatoztam pszichológiából - vetettem közbe elmésen. - Itt van ez a műszer - mutatott az asztalon hevero régimódi feszültségmérore -, ezen megmutathatom, ha akarod. - Nem akarom! - Fogd meg ezt a két fémet. Van rajtad gyuru? - Van. - Azt le kéne venni. - Azt már nem! - gondoltam. - Ööö.. Nem jön le, bedagadt az ujjam a hidegtol. Erre azt javasolta, papírral tekercseljük be a gyurusujjamat. Fogtam a két fémet, kezemen papírtekercs. Bekapcsolta a muszert. Kérte, gondoljam végig a napomat. Az analóg kijelzo elmozdult jobbra, aztán visszatért egy kicsit, mint akit nyakon vágtak, aztán megint jobbra indult. – Látod, van benned feszültség, az agyad dolgozza fel az emlékeket. Gondolj valami nehéz helyzetre a mai napon! A legkellemetlenebb helyzetre gondoltam (egyik megbízónkkal vitatkoztam a többletköltségeinkrol), de közben érezni kezdtem, hogy ura vagyok a muszernek. Ha akarom, meg sem mozdul. Áll a kijelzo, mint a cövek. Az egyensúlyozás alatt arra is maradt erőm, hogy farkasszemet nézzek a "kísérletvezetovel". Zavartan kikapcsolta a feszültségmérot, és a kezembe nyomott egyet a már emlegetett könyvbol. Bálákban állt a helyiségben. - Olvasd el a hátlapját! - kérte. Átfutottam.
- Tetszik? Nyeregben voltam, teljesen összeszedtem magam. - Te most nekem el akarsz adni valamit, amiben te hiszel... - Nem hiszek benne, hanem megtapasztaltam, hogy milyen jó. - Jó, akkor megtapasztaltad, és el akarod adni nekem, de most én nem kérek, nem akarok ezzel a módszerrel élni, köszönöm szépen - mondtam nyugodtan kifelé hátrálva. - Jó, de most már tudod, hogy van ez a dolog, és ha szükséged van rá... Már nem hallottam a végét. Rohantam le a lépcson, vissza az utcára, azzal a biztos tudattal, hogy ha kell, nagyon tudok koncentrálni.

Kabócák (Lap teteje)

Stefan Müller háza körül ciripeltek a kabócák. Föl kellett erosítenie a tévéjén a hangot, ha valamelyik anyanyelvi musorát akarta hallani. A világbajnokság meccseit nem csak a német adókon nézte. Váltogatta a csatornákat, s ha valami izgalmas jelenetet látott, megpihentette középso ujját - felesége ki nem állhatta, hogy mindent a középso ujjával mutatott és nyomott meg - a távirányítón. Így hallotta egymás után a hadarós spanyol, a fölényes angol, az unott magyar, a harcos német és az izgatott horvát közvetítéseket. S persze közben az isztriai kabócákat.
Már évek óta képtelen volt egyvégtiben végigülni egy teljes futballmeccset. Beckenbauerék voltak számára az utolsó igazi játékosok. Oértük még rajongott. A mostaniaknak még a nevét sem tudta. Pedig rengeteg név és arc volt elraktározva osz fürtökkel ellepett homloka mögött, még elso elemis osztálytársait is bármikor fölsorolta. A környéken lakók nevét is tudta, esti sétái közben igyekezett kibetuzni az "ic" és "tko" végu neveket. Beszédbe csak kevesekkel elegyedett, bár az elmúlt két évben kifigyelte, mely házakban laknak honfitársai. Oket kerülte leginkább. Nem azért, mert identitászavara volt, hanem mert unta a társalgást.
Nem volt már kíváncsi különösebben semmire. Hosszabb idore csak a halászok kora reggeli cihelodése kötötte le a figyelmét. Minden érzékszerve kielégült ilyenkor: orrának jólesett a faládákban vergodo halak sós szaga, zene volt fülének a csónakok fenekén szelíden játszadozó hullámok csobbanása, a szeme káprázott a szigetek között szikrázó napfelkeltéktol.
Legkésobb reggel kilenckor már ismét vakolatlan házában üldögélt, s ki nem mozdult onnan alkonyatig. Egész nap nem csinált semmi különöset, mégis repült számára az ido. Szöszmötölt valamit a konyhában, negyedórákra el-el szundikált, babrált a kamrában a szardíniakonzervek között. És kapcsolgatta a tévét. Körülbelül tíz perc telt el a jelenlegi és eredeti hazájának legjobb tizenegye közötti összecsapásból, mikor a távirányítóval a közvetítést adó horvát csatornára kapcsolt.
Hirtelen kizökkent hetek óta tartó rezignáltságából. Az egymásnak feszülo huszonkét ember látványa - ahol egy játékban testesül meg az archetípusok tömkelege (vadászat, háború) - lázba hozta egy pillanat alatt. Rázta a lábfejét, ahogy a vékony emberek szokták idegességükben, izzadt a tenyere, és szomjúság gyötörte. A két csapat tagjait akkor sem lehetett volna összekeverni, ha meztelenül futnak ki a gyepre. Felépítésük, borük-hajuk színe már önmagában is bélyegként jelölte meg valamennyiüket, de ahogyan együtt mozogtak, játszottak a labdával, gesztikuláltak, fetrengtek a szabálytalanságok után, meghatározta hovatartozásukat. A vak hit és a szervezett dekadencia csapott itt össze.
Újra. Müller úr életében másodszor. Ritkán kalandoztak vissza gondolatai 1945-re, de akkor annál erosebben jelentek meg számára a képek, a mozdulatok, a színek, a hangok arról a szörnyu télrol. Révülten bámulta a képernyot, s közben egy 53 évvel korábbi film kockáit nézte. Nagyobb helyzetek és szabálytalanságok alkalmával a háborús jelenetekbol vissza-visszatért a labdáért harcoló maiakhoz. Azt is fölfogta, hogy már 1:0-ra vezetnek a délszlávok, aztán megint a völgyhíd lábához képzelte magát, ahogy fagyott ujjaival próbálja a dinamitköteget fölerosíteni a pillérhez. Akkor jelentek meg a szikár hegyipásztor kinézetu emberek puskával a vállukon. Ot nem vették észre, de három társát, akik a másik hídpillérnél foglalatoskodtak a robbanószerkezettel, azonnal elfogták. Vitték oket fölfelé a sziklás hegyoldalon, kezük a tarkójukon, mintha megkönnyebbültek volna, hogy végre-valahára elkapták oket, és nem kell tovább fázniuk, félniük és bujkálniuk. Legszívesebben ő is elougrott volna rejtekébol: "Itt vagyok én is, engem is vigyetek hadifogságba!" De a következo pillanatban torkára fagyott a meg sem kezdett kiáltás. Mindhárom társa holtan rogyott össze. Elobb látta összecsuklásukat, és csak utána hallotta visszhangozni a lövéseket.
Nemcsak három lövés dördült, hanem vagy két tucat. A tengeri szél hozta a tompa durranásokat a közeli település felol. A labda másodszor is bent táncolt a német kapuban, a nemrég véget ért délvidéki háború fegyverei újra ropogtak. Gólöröm gyanánt.
Nem sikerült felrobbantania a hidat, csak kisebb roncsolódások estek rajta, de rövid idore ez is visszatartotta az ellenség gépesített hadosztályának átvonulását. Kivárta az éjszakát. Váratlanul az az ötlete támadt, hogy nem észak felé menekül, hanem délnek, a tenger felé. Jóval késobb tudta meg, hogy ez a döntése mentette meg az életét. Északon a partizánok minden visszavonulót lemészároltak, délen viszont a szövetségesek karjaiba futott, az angolok foglya lett. Újabb lövések dördültek: 3:0 a horvátoknak. Kikapcsolta a tévét, és az ablakhoz botorkált. A parti sétányon nemzeti zászlóba öltözött emberek énekeltek, tapsoltak és ölelgették egymást. Néhányan ruhástul a vízbe vetették magukat, páran kalasnyikovokkal tüzelték a csillagos eget. Többüknek hiányzott egy-két végtagjuk, gurulószékben tolták oket társaik.
Müller úr megpróbált mosolyt eroltetni az arcára, mintha azt mondaná az ünneploknek: "Az egész csak játék, gyerekek!" Pedig tudta, hogy nem így van. Legyozték a népét, jól elpáholták valamennyiüket. Hiába lett az övék békés eszközökkel a fél Isztria, ezen a vidéken a kabócák mindig horvátul ciripelnek.

Kettesben (Lap teteje)

Kettesben maradni egy idegennel. Nehéz ügy. Keresni a közös nevezőt. A közös szavakat. A közös ismerősöket. A közös emlékeket. Mint labirintusban az egerek, egy kicsit jobbra, egy kicsit balra. Aztán a végén megvan a trappista. Ilyenkor nincs értelme a hazudozásnak, alakoskodásnak, szerepjátéknak. Idegenként mindent látunk, és mindent látnak rajtunk.

Ketten maradtunk. Egy kétéves fiúcska és én. Ő most tanulja a szavakat, én már néha unom őket. Sokszor találkoztunk már, de csak szülői felügyelettel. Délelőtt két órát sétál. Délután két órát alszik. Imádja a markolókat. Nem fél a kutyáktól. Szeret táncolni. Jókat fröcsköl a fürdőkádban. Ennyit tudtam róla.
Kocsival mentem érte. Átraktuk neki a gyerekülést, hogy egy kicsit otthon érezze magát. Végigautóztunk a Nagykörúton, ő mint egy uralkodó, kissé emelt orral, szótlanul bámészkodott. Én mint parádés kocsis figyeltem a tükörben, nincs-e valamire szüksége. Nem fázik? Nem éhes? Szólongattam, gügyörésztem, próbáltam a kedvében járni. Semmi. Csak ült és tekintgetett némán.
Hazaértünk. Gondoltam, vége a duettünknek, majd a feleségem "ellátja". Két gyors telefon, váratlan események jöttek közbe. Feleségem el. Szemtől szembe maradtunk. Vacsoraidőben. Mindketten munkához láttunk. Fiókok ki-be. Szemetestető le-föl. Frigóajtó ki-be. Lassan minden az asztalra került. Imádkozni elfelejtettünk. Nekiláttunk. Evés közben egyre mélyebb párbeszédbe elegyedtünk, minden katona után nőtt a barátság.
- Mányas, naranclé.
- Májas, narancslé.
- Még, vágdgy nekem, itt, itt.
- Jó, vágok.
- Még naranclé!
- Előbb nyeld le a falatot.
Közben akrobatikus mozdulatokat tett a széken, westernhősöket megszégyenítően lovagolt, mászott, egyensúlyozott a fa négylábún: csak hogy a rágás ne legyen olyan unalmas.
Desszertként banánoztunk. Elképzelésem szerint egy karika ide, egy karika oda. Fifty-fifty.
- Ez kié?
- Mal-ci.
- És ez?
- Gé-za.
- Ez?
- Mal-ci.
- És ez?
- Mal-ci.
- Én jövök, hékás!
Nagy kacagás.
- Gé-za.
Körülbelül ilyen arányban befaltuk a banánt. Ezután képeskönyveket nézegettünk: tárgyak, mesefigurák, állatok. Formák, színek. Közös emlékek. Pár oldalon minden rajta volt, amit a világról tudnunk kell. Amit egymásról tudunk.
Indulnunk kellett. Kocsi, gyerekülés, egykori uralkodó és parádés kocsis.
Végigbeszéltük az utat. Apróságokról, ahogy barátok közt szokás. Marci a házukhoz érve azt hajtogatta: - Géza lakik itt, itt. Hazaértünk.

Idő van (Lap teteje)

Hogy mi az ido - bár minden valamirevaló fizikus és filozófus foglalkozott vele -, nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy valami valamihez képest mennyi. Egész életünkben számegyenes mentén lépkedünk, és azon méricskélünk. Érdekes kísérlet megkérdezni olyanokat, kik abban a pillanatban néztek az órájukra: mennyi az ido. Tízbol kilencen nem tudnak válaszolni, mert csak azt nézik meg, nekik sok-e vagy kevés. Odaérnek-e a randira vagy nem.
A kisgyerek perceket érzékel a játékidobol, az iskolás háromnegyed órában gondolkodik, az egyetemista hónapokban (vizsgaidoszak), a munkás muszakban, a Szentatya naptára pedig évekre elore megtelt. Az idosek visszafelé számolnak. "Az öregek és a gyerekek lassítják a világot", a rohanó közbülsok üdvösségére.
Sokáig egyáltalán nem volt órám, mikor meg lett, hamar tönkrement, szétrázta az állandó biciklizés. Nagyon szerettem átjárni a szomszéd órás bácsihoz, ahol mindig csönd volt, csak a több száz óra ketyegése dobogott a szívemben. Ferenciek téri kollégájához hasonlóan ő sem javított kvarcórákat. Sokszor a köztéri ketyerék segítettek a viszonyításban. Egyik órátlan periódusomban egy harmadikos fiút készítettem föl különbözeti vizsgára, mert hosszú betegsége miatt kimaradt az iskolából. Gyurtük a példákat, az ido röpült. A munka végeztével szerelmemhez siettem, aki nem értette, miért érkeztem másfél órával hamarabb. Én sem. Hogy lehet még másfél óra az életembol, ami már eltelt? A fénysebességre és Einsteinre kezdtem gyanakodni, de aztán rájöttem az egyszerubb megoldásra. A ravasz nebuló a lakásukban található összes órát átállította, hogy rövidebb legyen a matekozás. Azóta hordok magammal órát.

Litánia (Lap teteje)

Minden gonosztól: Ments meg, Uram, minket!
A háborúktól: Ments meg, Uram, minket!
A vallásháborúktól: Ments meg, Uram, minket!
Az etnikai tisztogatástól: Ments meg, Uram, minket!
Szlobodan Milosevicstol: Ments meg, Uram, minket!
Bill Clintontól: Ments meg, Uram, minket!
Madeline Albright asszonytól és Javier Solanától: Ments meg, Uram, minket!
A szerb szabadcsapatoktól: Ments meg, Uram, minket!
Az albán terroristáktól: Ments meg, Uram, minket!
Az amerikai zsoldosoktól: Ments meg, Uram, minket!
A megeroszakolástól: Ments meg, Uram, minket!
A megcsonkolástól: Ments meg, Uram, minket!
Az árván maradástól: Ments meg, Uram, minket!
Az éhhaláltól: Ments meg, Uram, minket!
A kiszáradástól: Ments meg, Uram, minket!
Az éjszakai bombázástól: Ments meg, Uram, minket!
A Tomahawk robotrepülogéptol: Ments meg, Uram, minket!
A MÍG-29-esektol: Ments meg, Uram, minket!
Az orosz konvojtól: Ments meg, Uram, minket!
A CNN televíziótól: Ments meg, Uram, minket!
A belgrádi televíziótól: Ments meg, Uram, minket!
(A magyar televízióktól: Ments meg, Uram, minket!)
A hírmusoroktól: Ments meg, Uram, minket!
A politikai elemzoktol: Ments meg, Uram, minket!
A távolból bölcselkedoktol: Ments meg, Uram, minket!
A jól bevacsorált szörnyülködoktol: Ments meg, Uram, minket!
A közömbösöktol: Ments meg, Uram, minket!
Akik a "nem baj, ha egymást irtják" véleményen vannak: Ments meg, Uram, minket!
Az etológiától, mely békés állatnak véli az embert: Ments meg, Uram, minket!

Dévai Simon

Simon rablógyilkos volt. Jó magaviseletéért húsz évre módosították életfogytiglanját, ötvenhárom évesen szabadult. Zárkájában folyvást a Bibliát forgatta. Szólongatta Istent, de csak úgy, ahogy a kutya ugatja a holdat, vagy ahogy a kakas köszönti a hajnalt. Nem élt Vele, csak tudott Róla.

Senkije-semmije nem volt, télen aluljárókban, nyáron erdokben, parkokban húzta meg magát. Fedél nélkül-t árusított a Klinikáknál: benzingoz, nemet into fejmozdulatok, elutasító pillantások, néha egy-egy köpés. Azért kenyérre és borra mindig futotta a ritkán odavetett forintokból.

Sokszor elverték, mert nem tartozott egyik falkához sem. Ilyenkor szakállán alvadt meg a vér, a kenyérmorzsák között. Büdös volt, mint az életre kelt Lázár. Állandó fájdalmai voltak: szúrt a mellkasa, nyilallott az aranyere, húztak a visszerei, hasogatott a foga. Szelleme azonban friss maradt. Amit az utcán talált - Blikket, Metró újságot, Népszabadság-mellékletet, nyelviskolai szórólapokat, Cora és dm színeseket -, mindent duplán hasznosított. Olvasott és vackot tákolt éjszakára. A vastagabbakat helyezte a dereka alá, a puhábbakból párnát hajtogatott. Agyában zakatoltak a szavak, a számok és a képek, miket a fekhelyéül szolgáló lapokról memorizált. Krumpliszirom, 20 dkg, 230 Ft, Schumacher piros Ferrarija, a földmuvelésügyi miniszter csibészes mosolya, a FITNESSCENTER simuló dresszes bögyöskéje...
Körülbelül egy hónapja másmilyen képek cikáztak benne: csajkát tartó sorbanállók ("én is így szoktam álldogálni féltizenkettokor a máriaruhásoknál"), kötözött feju borostás ember halott csecsemovel az ölében, fogatlan birkapásztor három jószággal, batyukat cipelo asszonyok, sziklára "levert" fehér sátortábor, hidakon álló tömeg égo gyertyákkal, koszos kisfiúk dideregve, kenyérért nyúló kézerdo. Vér, verejték, könnyek.
Bár már régen nézett tükörbe, tudta, hogy ezekhez mind hasonlít. "Végre rólam is szólnak az újságok." Persze észrevette a haditérképeket, a lebombázott házakat, az égo koolaj-finomítókat, a vízbe kókadó hidakat, a füstölgo autóroncsokat is. Meg azt a rengeteg nyakkendost, kik mindig néven voltak nevezve. Mindét meg is tanulta.
Mikor a máriaruhásoknál megette a babot, papírt és ceruzát kért. Míg várakozott, egy falon függo fényképet nézegetett, mely öregasszonyt ábrázolt: vörös krátermélyben ülo szomorú-boldog barna szemeit, folyóvölgynyi barázdáit az arcán, a játékos-bumfordi orrot. Ezek mind bizalmat ébresztettek benne: "Hasonlít azokhoz." Az írószerszámmal visszatéro novértol megtudakolta az öregasszony nevét. A Terézen kívül az eredeti is érdekelte. Agnes Gonxa Bejaxhiu. "Ez albán név" - ismételgette magában a novér szavait. A misszió ebédlojének hangulata elocsalta belole szülofaluja kis templomának és a litániáknak az emlékét, amiket akkoriban nagyon unt.
Évente néhányszor írt a Fedél nélkül-be, mikor éppen belészorult valami. Muveit Dévainak adta oda, kivel gyakran együtt húzták meg magukat az óbudai állomáson egy elhagyott vagonban. Az írás tekintetében Dévai volt a koldusok fejedelme: sokat tudott a nyelvrol és a lovakról. Hol a pipájával babrált, hol Simon sorait húzogatta egy szétrágott ceruzával. Ehhez a legutolsóhoz - mely a novérek konyháján született - hozzá is írt néhány sort, így kettojük munkájaként Dévai Simon névaláírással jelent meg az egyik áprilisi számban.
Alig várta, hogy megmutathassa a novérnek. Izgatottan figyelte a duzzadt fekete ajkakat - a novér Ruandából származott -, ahogy mormolta az "imát". Az o szövegét, mit Dévaival alkotott. A végére érve a novér elmosolyodott, de nem szólt semmit. Simon lelkesedése alábbhagyott, ám szemérmesebb volt annál, hogy "hogytettszettet" kérdezzen.
Másnap a tökfozelék belapátolása után összeszedte magát, és arról érdeklodött a novértol, hogy az öregasszony, az albán nevu, mit szólna a muvéhez.
"Nem tetszene neki. Arra kérné, hogy gondolja át, és írja le megint az egészet. Egyedül és csöndben tegye mindezt. A szavak is tudnak ölni." Simonnak nem fértek a fejébe a novér mondatai, az utolsót kivéve. Lehorgasztotta fejét. A novér, látva szomorúságát, újra kezébe vette a szöveget, és halkan intonálni kezdte a helyenként átalakuló litániát:

Hogy Szlobodan Milosevics lelkét az örök kárhozattól megmenteni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy Bill Clintont igaz bunbánatra vezérelni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy Madeline Albright asszonyt és Javier Solanát az evangélium világosságára elvezetni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy a szerb szabadcsapatoknak irgalmazni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy az albán terroristákat Krisztus aklába terelni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy az amerikai zsoldosokat sugalmaid elvetésétol megóvni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy a megeroszakoltakat megszentelni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy a megcsonkoltakat megváltani máltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Hogy az árván maradottakat magadhoz vezetni méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!...

November 2. (Lap teteje)

Kicsit csálén vetem a keresztet. Az Atya alatt lépek fel a térdeplore és kapaszkodom meg az elottem lévo pad támlájában. A Fiú alatt bokázom jobbra, és a Szentlélekre zöttyenek be a kiválasztott helyre. Mindezt azért, mert egy kicsit késtünk. Meg azért, mert egy apró, kalapos-kesztyus néni torlaszként a sor szélén foglalt helyet. Az üres ter(m)ekben az emberek ösztönösen a falak közelébe rendezodnek. A templomban pedig a sor szélére.
Az én vétkem: igen nagy. Már megnyugodva verem a mellem, nem zihálok a nagy rohanás után. Az olvasmányok alatt a néni mélyen lehajtja a fejét. Az evangéliumra együtt pattanunk fel. Áldunk Téged, Krisztus! Halottaknapi beszéd: a halálról. Perifériás látásommal érzékelem a balról felém tartó zöld kabátot. A halál átértékelodött Krisztusban. Rendes látásommal látom a néni ernyedt jobb kezét. Szent Ferenc a halált novérének tekintette. A kalapos fej a pad felé csuklik. Izzadok a novemberi hidegben. A halál átmenet az új Életre. Az idos törzs tuskóként nekem dol. Orvost! - kiáltok magamban. Isten fizesse meg! - zúgja a tömeg. Hiszek egy Istenben - kezdem felemelkedve. És a Mindenható Atyában - mintha a néni is mondaná. A következo sornál már o is áll.
Az igeliturgiához hasonlóan az áldozati liturgia ideje alatt is minden mozgásig - térdelésig és felállásig - eldolt az idos hölgy. De engem minduntalan megnyugtatott a Mester: Nem halt meg, csak alszik!

Mosolygó biciklista (Lap teteje)
(Bódis József emlékére)

Egy éjszakai beszélgetés a Pilisben, melynek hatalmas zivatar vetett véget.
Egy szegedi szervezoút az ötváltós 120-as Skodáddal, rocker stopossal hazafelé, kivel Jim Morrisonról vitatkoztál.
Egy általad bekötött diplomamunka, melybol évekig éltem.
Egy kölcsönadott bicikli, mellyel nem tudtál hajtani az árvíz alá került ausztriai kerékpárúton.
Egy IGEN-klubos este az irodalomról és
Egy üveg Sangria, mit máig a kamránkban orzök alkalomra várva.
Egy üzenet a rögzítonkön, hogy kerestél.
Egy hit, hogy ha majd utánad tekerek, megtudom, mit akartál mondani.
Egy remény, hogy az Árpád-hídon vajúdó anyákat is visz a szirénázó mento, és születnek még mosolygó biciklisták, teológusok, könyvkötok.

Élő és holt terek (Lap teteje)

"Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.
És Isten szólt: "Legyen világosság!" És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtol, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap.
Azután újra szólt Isten:"Legyen boltozat a vizek között, s válassza el a vizeket a vizektol!" Meg is alkotta Isten a boltozatot, s elválasztotta azokat a vizeket, amelyek a boltozat alatt voltak, azoktól, amelyek a boltozat felett voltak. Úgy is lett. Isten elnevezte a boltozatot égnek. Akkor este és reggel lett: a második nap.
Azt mondta ezután Isten: "Gyuljenek egy helyre a vizek, amelyek az ég alatt vannak, és tunjék elo a száraz!" Úgy is lett. Isten elnevezte a szárazat földnek, az egybegyult vizeket pedig elnevezte tengernek. És látta Isten, hogy jó."
"Elofordult, hogy egy már álló házamat akarta valaki megismételtetni velem. Sot meg is történt nemrég. A Szép házak közlése alapján Brassó mellett építteti újra valaki egy házamat. A másik egy jugoszláv ember volt. Azzal jelentkezett nálam úgy tíz évvel ezelott, hogy o Pécsett látta a lakótelepet harapó házat, és egy az egyben meg akarja építeni Tuzlában, adjam oda a terveimet. Hiába kérdeztem, hogy nem kellene esetleg valami hasonló odaillot tervezni? Azt mondta, nem. Hát odaadtam. Valószínuleg megépült a nyolcvanas években, és mivel a város szélén épülhetett - hol másutt épülhetne egy új családi ház? –, gondolom, szét is lotték a háborúban.
Ezt a két esetet kivételnek tekintem és azt vallom, az építészet csakis egyetlen helyen, egyetlenegyszer felhasználható muvészet, nem reproduktív jellegu. Ezért az építészetnek mindig az a környezet a meghatározó eleme, ahová az épület kerül.
...Én nem magamban építek föl egy építészeti világot és azt adaptálom mindenhová, hanem megismerem a környezetet, és ahhoz igazítom a saját építészeti gondolataimat. Ez a két alapelv határozza meg az építészetemet. Ebbol, meg az építész személyes mondanivalójából alakul ki az épület. A harmadik alkotóelem a funkció, amely viszont mindig konkrét."
(Vallomások... Dévényi Sándor Ybl-díjas építész)
"...az építészet alapvetoen térmuvészet. Minden egyes funkció, a legkisebb is teret jelent. Tulajdonképpen ezeknek a tereknek a kapcsolata az építészet, ez jelenik meg a külso formákban is. Óriási reveláció volt a hetvenes években, amikor eloször olvastuk Louis Kahn memorandumát, hogy "a forma idézi a funkciót". Hatalmas viták robbantak ki, hogy micsoda dekadencia elorevenni a formát! Pedig ha az építészet eszköztárából a forma adta lehetoségeket kihagyjuk, akkor az csak alaprajzi "muhímzés" lesz, nem építészet.
...Érdekes módon már hallgatókoromban is zavart, ha úgy kaptunk meg egy feladatot, hogy nem tudtuk, milyen a környezet. Volt egy városszerkezet, aztán ki volt jelölve a telek. De hogy mi van elotte, mi van mögötte, nem tudtuk, és ezzel rengeteget kínlódtam. Igazából egyetlen jó tervem volt az egyetemi évek alatt, a díjnyertes balatonszemesi vitorlásklub, ahol végre tudtam, hogy mi van elotte, mi van mögötte, mi a szomszédja.
Egyfajta környezeti érzékenység nélkül még a rajzasztalon sem lehet dolgozni. Mert a háznak konkrét helye, kapcsolata van, függetlenül nem létezik."
(Vallomások... Török Ferenc Kossuth-díjas építész)
"Egyházközségi gyulés. Az ábrahámhegyi hívek - láthatóan nem nagy lelkesedéssel - hallgatják az építész "koncepcióját"; miszerint az építendo templom helyszíne a község közepén emelkedo "Bök-hegy". Ezt kívánja a táj és a Balaton-felvidék építési hagyománya: Tihany, Sz. Mihály, stb. Itt-ott ellentmondó hangok: "Öreg, fájós lábammal menjek föl a hegyre?" Nem vettem komolyan. Néhány nap múlva kétségbeesetten hívott fel Szerenka Miklós plébános úr, hogy távozásom után kitört a forradalom, nem fognak a hívek pénzt adni a hegyi építkezéshez. Ezért tolem függetlenül - ne haragudjak - máris vett egy telket a falu közepén. Ott fogunk építkezni.
Nagyon letörtem! Különösen amikor a megvásárolt falusi, "fésus" elrendezésu telken, egy keskeny, mély földszakasz szélén üldögéltem. Nem tudtam levenni a szemem álmaim helyszínérol, a szemközti Bök-hegyrol. Mit kezdjek ezzel a "lakóház"-telekkel, szomszédságában a falusi házakkal? És ekkor lassan rájöttem valamire: az építo közösség igazára! Tihany, Sz. Mihály-hegy templomát egészen más hatalmi és gazdasági helyzetu egyház építette a "magaslatok tetejére". A jelen állapotok (1984) "egyházképét" sokkal inkább tükrözi ez a mély, keskeny, általam nem díjazott telek, itt a falu közepén, beékelodve különbözo minoségu házak közé.
Rögtön megfogalmazódott bennem a templom eszmei programja is: nem "katedrálist", hanem jó értelemben vett "betlehemi istállót" kell tervezni."
(Török Ferenc naplójából)
"Az X lineáris tér M nemüres részhalmazát lineáris altérnek nevezzük, ha M maga is lineáris teret alkot az X térre definiált összeadással és skalárral szorzással. Mivel az altér maga is lineáris vektortér, nyilvánvaló, hogy a nullaelem minden lineáris altér eleme.
Az X lineáris teret n-dimenziósnak (véges dimenziósnak) nevezzük, ha létezik n lineárisan független vektor, de n+1 lineárisan független vektor X-ben már nem található.
Az X normált teret teljesnek nevezzük, ha e térben minden Cauchy-sorozatnak van határértéke. A teljes normált lineáris tér elnevezése Banach-tér.
Ha a pre-Hilbert-tér teljes tér, akkor Hilbert-térnek nevezzük. Mivel minden véges dimenziós tér teljes, az euklideszi tér Hilbert-tér. A Hilbert-tér olyan Banach-tér, amelyben a normát a skaláris szorzat indukálja."
"Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: ťBékesség nektek!Ť"

"Egy a tér, és egy az Isten!" Ez a graffiti díszelgett annak a vasúti kocsinak az oldalán, amiben Dévai és Simon már évek óta együtt csövezett. A felirat nem volt szép, de sok embert elgondolkodtatott egy pillanatra, ha éppen kikukkantottak újságjaik mögül, amint ingavonatuk elrobogott a rendezo-pályaudvaron veszteglo tehervagon mellett. Az ingázók között akadt bibliaforgató is, ki az ormótlan betuk láttán a Teremtés könyvére gondolt: az egy Isten kezdte meg a térelválasztást, a teret kitölto anyagoktól függetlenül. Dévaiék azonban nem tudtak az "otthonukat" díszíto mondatról, mivel a vagonnak csak az egyik felén lehetett a tolóajtót mozgatni, a feliratos oldalon megette a rozsda a görgoket, meg amúgy is ott húztak el a gyorsvonatok Kelet-Magyarország felé. Jól befészkelték már magukat a kocsiba, az elmúlt öt telet itt húzták ki. Mindkettojük fekhelye a fal mellett volt, ahogy egy üres szobában sem fekszik az ember középre. Az általános tériszony miatt... Állandósult alkalmi ágyaik - régi sodronyok maradványai - a "fürdotol" egy budai lomtalanítás alkalmával guberált spanyolfallal voltak elválasztva. A fürdo ütött-kopott, kékszegélyu lavórból és tenyérnyi tükördarabból állt, ami a vagon acélmerevítésére volt felerosítve. Mint hajdan a kávéházakban, a tükör itt is megtette a magáét: kinagyította a teret. A szappancsonkokat egy alumíniumcsajkában tartották.
Dévai a saját "térfelén" három körzetet különített el, emlékezve a még fiatalon olvasott Hamvas Béla gondolataira, mikor a test, a szellem és a lélek leképzodéseit - kenyérdarabokat, pálinkásbutykosát és kiégetett pipáit - egy-egy fiókban tartotta, amiket egy külvárosi épület romjai alól bányászott elo. Azért csak a fiókokat, mert a vaslábú asztalt nem bírta volna egyedül a vagonig cipelni. Így a három fiók most egymás mellett feküdt a deszkapadlón, a sokéves alá-fölé rendeltség után. Végleg megszunt köztük az a hierarchikus tagozódás, amit az asztalban kellett elviselniük, itt jobb, bal és középso lettek.
Simon sokkal rendetlenebb volt társánál, zavarták a skatulyák. A Szent Rendetlenség nevében rendszeresen szétlocsálta a vizet mosakodás közben, azt a vizet, amit sokszor a "boltozat fölötti" részrol gyujtöttek a lavórba. O nemhogy hármas szabály szerint nem csoportosította holmiját, hanem kifejezetten kedvelte a nem összeillo dolgokat: kiflivéget, ami a balos zoknijából kandikált elo, vagy a gyufásdobozt a lekvárosüveg tetejéhez ragadva. Azt sem bánta, ha a harminc éve sárguló, saját kezuleg írt egyetemi jegyzetlapjai körül a fáslija kígyózott végig. Pedig ezeket a lapokat nagy becsben tartotta, gyakori átnézésükkel tornáztatta agytekervényeit, s gyozte meg magát újra meg újra, hogy még mindig hasznos tagja lehetne a társadalomnak. A nehéz matematikai tételek egyikének feltalálója, Hilbert a legkedvesebb anekdotahosei között szerepelt, és mindig róla mesélt Dévainak, ha a dohányzástól szétlyuggatott tüdejébol felhúzódó köhögorohamaitól nem tudott aludni.
- Hilberték estéje - kezdte ilyenkor együttérzo hangon Simon - nagyon jól indult. Tele volt a nappali vendégekkel, mindenki jól érezte magát a szokványos típustervu épületben, mikor Hilbertné komoly rendellenességre lett figyelmes: felszólította hites urát (aki akkor már világhíru tudós volt), hogy legyen szíves lecserélni nyakkendojét, mert az nem megy a zakójához. A világhíru tudósoknak is a feleségük parancsol - mondta nyomatékkal Simon, amin a köhécselo Dévai mindig elmosolyodott -, nem volt más választása szegény Hilbertnek, fölballagott a hálószobába nyakkendot cserélni. Sem a meghívottak, sem a felesége nem látták ot többet azon az estén.
Az asszony a parti végén az ágyában békésen, pizsamában szundikáló Hilbertre bukkant. Itt a történetben Simon megint tartott egy kis hatásszünetet. Reggel kérdezi Hilbertné a férjét, hogy miért feküdt le, a tudós pedig zavartan próbálta felidézni az esti eseményeket. – Tudod, drágám, ahogy felértem a szobába, kinyitottam a tükrös szekrényajtót, és meglazítottam a nyakkendom csomóját. Valószínuleg attól kezdve - ahogy minden este szoktam - mechanikusan vetkoztem tovább, és teljesen elfelejtettem, hogy odalent fogadást tartunk.
Dévait megint megnevettette az ezerszer hallott történet, de nem csak a matematikus kelekótyasága tetszett neki, érdekelték az n dimenziós terek is. Kamaszkorában megállapították, hogy rendkívüli a térlátása, építésznek kellene tanulnia. De ot az irodalom jobban izgatta, ott érezte a legjobban a tereket. Az Iskola a határon olvasása közben sejlett föl benne eloször, hogy egy szöveg, jelen esetben egy regény sem egy "síkban" játszódó lineáris folyam, hanem zegzugos térelem, melyben minden viszonylagos. Mindennek van kiterjedése, ami kizárólagosságot is jelent egyben. Attól kezdve évekig bíbelodött azzal egy katolikus folyóirat hasábjain, hogy más szerzok szövegrészei közé rótta a saját sorait, így tágítva magának a teret. Mikor Simon Hilbertrol mesélt, az is gyakorta eszébe jutott, amit egy biológustól hallott hajdanán: sem a látásunk, sem a hallásunk nem lineáris, hanem valamilyen függvény szerinti (talán logaritmikus?), de ennek soha nem járt utána. Mikor alábbhagyott a köhögése, szendergés közben ugyanazok a képek tértek vissza képzeletében, melyeket halkan el is mesélt Simonnak.
Azt képzelte, hogy a vagon elindul majd velük, eloször szép lassan zakatolva: "Isten segíts!, Isten segíts!"; aztán egyre gyorsabban: "Ha segítesz, ha nem is, elmegyek én magam is!", és a végén egy ponttá lesznek a végtelenben, pont ott, ahol a sínpár találkozik.

Csönd (Lap teteje)

Régi parasztház valahol vidéken. Ki tudja, hányadszor. Mindig más helyen, mindig másokkal, de ugyanúgy, mint mindig. Igyekszünk csöndben lenni, hallgatunk. A mozdulatok és a zörejek jelentése felértékelődik. Lépések, ajtók nyikorgása, vízcsobogás fogmosáskor. Csönd. Kétségbeesett próbálkozások annak bizonyítására, hogy különbözőek vagyunk, egyéniségek. Vagy: teljes elernyedés, alvás. Kakasszó, kutyaugatás. A gondolatok és az üresség periodikusan váltakozva törnek elő: hol minden, hol semmi. A szobában a falakból dől a hideg. Horkolás. Levegő be, levegő ki. Százszor, ezerszer. A verandán legyek, fülbemászók, hangyák. Minden részecske él és mozog. Rohanó életet él.
Naponta háromszor eszünk. Minden étkezésnek titkos tartalma van. A kenyér mesés, magában is ehető, falható és csócsálható. Evés közben is hallgatunk, de valójában többet mesélünk magunkról, mint bármelyik éjszakába nyúló beszélgetéskor. A szemvillanások és a késtartás, a harapások, a cukor elkeverése a teában. Minden mozdulat elválaszthatatlan a gazdájától. Itt mindenki meztelen, nem csak a király. Önzés és alázat, türelem és akarat.
Reggel és este hideg hegyi levegő. Borzongás. Napközben tikkasztó hőség, fejbekólintó napsütés. Izzadás. Az átmeneti idők a legjobbak, mikor reggelből délelőtt lesz, délutánból este. Izgalmas fényváltozások, árnyékok. Ilyenkor van ideje a gondolatözön és a semmi közötti lebegésnek. Jönnek a gondolatok, de csak tompán. Nem piszkálnak, nem rágják a fület, és időtlenül a semmibe vesznek. Finom ártatlan lebegés. Napmenet és gondolatmenet. Átszűrődő sugárnyalábok egy felhőn. Leírva nem olyan szép.
És újra a zajok. Kacsa a szomszédból, konyhai sürgés. Nincs olyan hely, ahol csönd van. A világon sehol sincs csönd. Ha nem lenne ember, ha állatok sem lennének... Zúg a tenger, fúj a szél, forog a föld. Élet van - hangok vannak. Elképzelhetők és kiadhatók, de megfogalmazhatatlanok. Alapzaja van a földnek.